Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Takács Ferenc: „Csokonai Koszorúja": egy emlékversgyűjtemény tanulságai

Halotti vőlegénykoszorú Koszorú kollektív névtelenségbe burkolózó előszó-írója is - milyen kevéssé aknázza ki a metaforára való tudatos reflektálásssal a kézenfekvő lehetőségeket. Igaz, az 1931-es előszóban megjelenik a koszorú ősképzetében benne rejlő egységesítés-egybefonódás gondolata, mégpedig abban a formában, hogy a határokon túli magyar irodalom termékeinek ilyetén koszorúba fonása afféle pars pro toto alapon maga a nemzeti irodalom, vagy legalábbis méltó tisztelgés a nemzeti irodalom előtt: „Ennek a kötetnek nemcsak értékesnek kell lennie, de szándékaink és kulturális erőfeszítéseink jelképes összefoglalásának is. Egy író műveinek a kiadása nem a kiadók összességére váró feladat, - hacsak valamelyik régi klasszikusunk művének országos elterjesztéséről nincs szó, amivel talán egy későbbi kötetben megpróbálkozhatunk majd. Az egész magyar irodalom mai értékeit viszont lehetetlen egy kötetben hiánytalanul megszólaltatni. Ha már válogatni kell: erre az alkalomra olyan magyar írókat akartunk kiválasztani, akik eddig nehezen, vagy egyáltalán nem tudtak kapcsolatot találni a trianoni Magyarország közönségével, - de azok, akik ezeket a kapcsolatokat már megtalálták, kiharcolták a bizalmat a többiek számára is. Ezért lett az idei könyvnap könyve - az erdélyi, felvidéki és vajdasági elbeszélők és lírikusok antológiája."

13 Közben viszont szinte bántóan hiányzik a metaforában rejlő jelentéslehetőségek kifejtő kiaknázása; az előszó írója végül csupán egy erőtlen rokon metaforához, „koszorú" helyett „bokrétához" jut el, amikor így nyilatkozik: „Nem pártolást kérünk Erdély, a Felvidék és a Vajdaság írói számára, mert amit pártolni kell, azt nem érdemes pártolni. A műveikből kötött bokrétával értéket adunk a magyar közönség kezébe.

14 Ugyanilyen kevéssé fogékony a címként választott metafora mágikus-kultikus ereje iránt az 1973-as Csokonai koszorúja válogatója-szerkesztője, legalábbis utószava tanúsága alapján, ahol a kötet ciklikus beosztását magyarázva ő is csupán egy semmitmondó rokon-metaforával, „koszorú" helyett „csokorral" áll elő: „Külön csokorba kötöttük végül a debreceni, innen elszakadt vagy itt fuldoklásra ítélt költők vallomásait."

15 Mindez alighanem azt bizonyítja, amit az Országh-szótár szócikke alapján a garland szóról megállapítottunk: a koszorú szónak ez a használata valóban elhomályosult metafora, használói homályos érzések, a kifejezés közelebbről meg nem határozott szépsége vagy tetszetőssége alapján döntenek az alkalmazása mellett. Közben a képzetet nem teszik tudatos reflexió tárgyává és a benne megtestesülő, illetve általa mozgósítható mágikus-kultikus tudati energiák forrásáig sem ásnak le. Azaz voltaképpen úgy használják a metaforát, ahogy a mágikus-kultikus világban élő ember használja a maga mítoszait és varázsformuláit; hozzájuk hasonlóan ők sem „tudják, de teszik". így válhat a Csokonai koszorúja igazi és őszinte jelképes tisztelgéssé, a jelképes emlékre helyezett jelképes koszorúvá, amely emberiből istenivé avatja a költőt, miközben életben tartja emlékét; így fonódhat egybe, így tiszteleghet egységes