Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Takács Ferenc: „Csokonai Koszorúja": egy emlékversgyűjtemény tanulságai

ja, a koronát a hasonlóság jogán alkotott gyilkos szójáték révén behelyettesítő töviskoszorú (vagy éppen töviskorona). De egybemosódik a kettő a magyar paraszti folklórban is, ahol az előbb említett pünkösdi király hol papírkoronát, hol virágokból font koszorút, hol pedig úgynevezett „legénycímert", vaskoronaszerû fejéket visel, amely utóbbi egyébként szintén tartalmaz valamiféle koszorú-féle fonott tárgyat, a vasabroncsot körülövező, fűzfavesszőkből font ún. „mindszentekelő" korbácsot, amellyel a leányokat volt szokás rituálisan megkorbácsolni.

11 Ez a rövid és szigorúan műkedvelő históriai és etnográfiai kitérő is jelzi: mivel a mögöttes és látens tudattartalmak szintjén egymáshoz igen közel helyezkedik el a két rítus, a koronázás és a koszorúzás, adott a lehetőség, hogy egymással azonosnak, de legalábbis egymás metaforáinak minősüljön a közösségi szempontból létfontosságú két személy, a megkoronázott király és a koszorúval övezett költő. Mindkét szertartás esetében fel kell figyelnünk a szertartás kettős szerepére: egyrészt a megkoszorúzásban, mint ahogy a megkoronázásban is, a közösség elismerése és hálája jut kifejezésre hódolat és imádat formájában, másrészt a szertartásban való részvétel, a közösségi aktusban való feloldódás a résztvevőkben erősíti a közösségi szolidaritást, az érzelmi kohéziót, mégpedig annak révén, hogy a közösség lelki beállítódását a koszorúzás tárgya iránti hódolat vagy imádat jegyében egyneműsíti. Ebből a szempontból egyébként nincs különbség az élő vagy a halott személyhez kapcsolódó koszorúzás között, s maga a temetés szertartása, amelynek a koszorú és a koszorúzás mondhatni kötelező rituális eleme, szintén jó példa az utóbbira, a közösség szolidaritásának és lelki kohéziójának az erősítésére. (Közbevetőleg egy minapi adalék ehhez: Antall József temetési ünnepének - ceremoniális szempontból - éppen a koszorú-kérdés volt az egyetlen szokatlan és zavaró momentuma. A miniszterelnök ugyanis végrendetileg kiiktatta ezt a elemet a temetéséből, de aztán - a halott végakaratával ellentétben - mégiscsak került egy-két „kollektív" koszorú a sírra. Talán éppen annak a nem tudatosuló, ám ettől még erősen ható kultikus beidegződésnek a hatására, amely azt súgja, hogy koszorúzás híján csonka a temetési rítus, csorbul a gyászünnep mágikus hatékonysága.) Ennek a szolidaritásnak és kohéziónak is igen találó metaforája, egyben ősképzete, mondhatnánk jungi archetípusa a koszorú, pontosabban a koszorú mögöttes képzete, a fonás, illetve a fonadék eszméje. A corona szó már a klasszikus latinban is használatos volt „emberek köre", „gyülekezet", „hallgatóság" értelemben,

12 s a magyar nyelvben máig élnek a „hölgykoszorú", a „hívei" vagy „tanítványai koszorújában"-szerű rögzült kifejezések. Valamiféle mágikus ősképzet lappang a szóhasználat mélyén, talán az a gondolat, hogy a fonás misztériuma a külön-külön gyenge és elszakítható szálakból erős és elszakíthatatlan fonatot varázsol: mindenesetre a közös kegyelet vagy imádat tárgya így fonja egybe, így teszi egységessé és erőssé a kegyeleti vagy imádati rítusban, a koronázásban vagy a koszorúzásban részt vevőket. Nézzük meg most röviden, hogy mi marad mindebből az áttétel során, amikor a szó szerinti koszorúból átvitt értelmű koszorú lesz, antológia vagy versfüzér, több költő külön-külön erőtlen, egybefonódva viszont erős, egységes és - jelképesen egyetlen és közös műve, amellyel - az immár valóban jelképes, hiszen csupán gondolatilag és verbálisan utánzott, sőt, pusztán odaképzelt - koszorúzás révén valamely fontos halott személy, vagy akár valamely elvont fogalom, illetve eszme szakrális tiszteletben részesül, miközben átemelődik az átlag világából a kivételébe, az emberi szférából az istenibe, a halhatatlanok közé. Az első, ami feltűnik, hogy a koszorú-metafora alkalmazói, a Csokonai koszorúja előszavazója és szerkesztői utószavának az írója - de a jellegében más, alapmintáját tekintve viszont tanulságos módon előképnek tekinthető gyűjtemény, az 1931-es