Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

III. SZERTARTÁSOK (az írói összejövetelektől az emlékünnepélyekig) - Dávidházi Péter: „Iszonyodnám enmagam előtt". Egy írói Oidipusz-komplexum drámája

előttünk Habar, a kritikus, míg végül a Hír Géniusa (Kazinczyra célozva) így szól: „Emeld fel a lyrát, szerény öreg! S magasan álljon a magas koboz". Kazinczy 1831ben pannonhalmi útleírását (amelyben támadói is kapnak egy szúrást) kitüntető szavakkal Eötvösnek ajánlotta, akiben immár utolsó reményét látta a fiatal nemzedékek soraiban: „Nevekedjél kedves ifjú, 's légy a' kit várunk. És ha majd felhágsz, a' hová érdemeid ragadozni fognak, emlékezzél barátodra. De emlékezzél, hogy csak a' tiszta ragyog." E dedikációnak is része volt abban, hogy Kazinczy halála után Eötvös úgy érezte: erkölcsi kötelessége megfelelni e várakozásnak. Amikor Szalay levélben tudósítja közös veszteségükről, válasza elhivatottságot áraszt: fel kell nőniük a Kazinczytól kapott feladathoz. „Vigasztalás voltak nékem soraid, mert láttam belőlök, hogy a kedves elhunt lelke téged is áthatott, s hogy [...] kezet fogsz majdan te is, a nagy építmény elvégzésére, melyet ő kezdett. [...] Egyes borostyánágakat szedett, és haldokló kézzel nékünk adta kezünkbe, hogy mi fűzzük koszorúvá; szent kötelességünk ez most, és reménylem, mindenik oly buzgósággal igyekszik, mint én."

123 A Pyrker-pör évében különösen sokatmondó e képzelt jelenet, melynek emblematikus üzenetét alighanem a kiemelt névmások (főként a „nékünk" és a „mi") pecsételik meg: végakaratában a haldokló tehát rájuk (s nem bárki másra) hagyta törekvései folytatását, hiszen sajátkezűleg nekik adta át a borostyánt, s lelke bennük él tovább. Az utódlás illetékességének metaforikus igazolása ez, határozott igénybejelentés, s ugyanolyan szellemi eredetmonda csírája, mint amilyeneket Toldynál találhatunk, csakhogy Eötvös lelkiismerete tiszta, bűntudat nem feszélyezi, s nincs mit kompenzálnia. Néhány évvel később, 1834. május 24-én, újabb metaforával eredezteti feladatát Kazinczytól, s fogadalmat tesz. „Kazinczy gyújtá fel bennünk az első lángokat, barátjait melegíteni vélek, első szent kötelességünk, és ha élek, én teljesíteni fogom."

124 Toldy már ekkor fölneszelt riválisára az örökösödésben. Alig ült el a Pyrker-pör utolsó hadműveleteinek zaja, amikor (nincs rá találóbb szó) megtámadta halott szellemi apjuk jelképes végakaratát, vagyis azt a nyilvános dokumentumot, amellyel Eötvös a maga utódlási illetékességét alátámaszthatta: a pannonhalmi útleírás dedikációját. Az idősebb fiú erkölcsileg nehéz helyzetben volt: két utolsó cikkét Kazinczy ellen bárki olvashatta, az íróvilág egy része még rajta köszörülte a nyelvét. Egyelőre tehát nem érvelhetett azzal, hogy a mester ennek ellenére őrá hagyta a folytatás nagy munkáját. Megpróbálhatta viszont, hogy bebizonyítsa: a másik örökös jogcíme önkényes és téves értelmezésen alapszik. A Házasulókról szóló kritikája végén (saját tipográfiai kiemeléseivel) idéz egy hirdetést, mely Eötvös könyvét a híres dedikációra utalva ajánlotta. „Minden dicséret helyett egyedül arra figyelmeztetjük itt olvasóinkat, hogy a jelen mív szerzőjét dicsőült Kazinczynk, vég munkája ajánlólapján, még 1831-ben, annak jósolta, ki a nemzetiség s a literatúra pályáján tisztán is, fényesen is fog haladni." A mindvégig könyörtelen bírálat végén a recenzens krokodilkönnyet ejtve sajnálkozik: a dedikációt kiforgatták eredeti jelentéséből. „Ha a szerző is így érté Kazinczy szavait, úgy sajnálva kell mondanom, félre értette a jó öreget." Toldy szerint ugyanis a dedikációban (melyet nyomban idéz, zárójelben beleszövögetve a maga hűvösen kijózanító értelmezéseit) szó sincs jóslatról; aha- akkor szerkezetű mondattal Kazinczy legföljebb reményét akarta kifejezni, figyelmeztetvén egyszersmind az ifjút arra, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy majd helytálljon. „Szándéka nem volt azt, kit kedvelt, elszelesítni, nem gondatlanná, elbízottá tenni, s minden nyelv- és művészeti szabályok megvetésére felszabadítani: hanem éreztetni vele, hogy vár tőle, s a reménység nyilvános kifejezése által buzdítni, hogy e reménynek megfelelni igyekezzék."

125 Mindez egy megsemmisítő kritika záróbekezdésében már nem is kegyelemdöfés, hanem a szívbe mártott tőr lassú megforgatása: éppen a