Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)
III. SZERTARTÁSOK (az írói összejövetelektől az emlékünnepélyekig) - Dávidházi Péter: „Iszonyodnám enmagam előtt". Egy írói Oidipusz-komplexum drámája
vígjátékkal szemben addig kifejtett legfőbb kifogásait foglalja össze Toldy azzal, hogy mi nem volt Kazinczy szándéka a dedikációval. Nem nehéz kihallanunk az alig burkolt üzenetet: eszerint Eötvös nem felelt meg a mester várakozásának, nem maradt hű eszményeihez, tehát ő nem jogos örököse, s (még inkább) nem ő a jogos örököse, hanem éppen az, aki itt Kazinczy normáit a mesterhez híven számon kéri rajta. Toldy meg lehetett elégedve e sugallt végkövetkeztetéssel; odaírhatta volna hosszú recenziója alá: quod erat demonstrandum. Nos, mindezek után kellett Eötvösnek arcrándulás nélkül elviselnie, hogy a Kazinczy-ünnepélyen mégsem ő, hanem Toldy kapott nagyobb szerepet. Miközben egymás után felolvasták beszédeiket, a felkavaró szembesítés kimondhatatlan emléktartománya nyilván nem használt már addig is feszült, mindvégig csak a felszínen szívélyes kapcsolatuknak. (Egymás munkájától többnyire leküzdhetetlenül idegenkedtek: a tudós elfogult társadalmi torzképet és esztétikai hibákat látott az író irányregényeiben, az író pedig takaros, de gondolatszegény összefoglalásoknak tartotta a tudós irodalomtörténeteit.) A testvérek rejtett versengéséből megint Toldy került ki győztesen (győzelem ha van), ez azonban őt magát sem nyugtatta meg egészen. „A vétek súlya": nyilvános bűnvallás és végső birtokbavétel Három évtizeddel Kazinczy halála után, Bajza felett tartott emlékbeszédében katartikus vallomásként tör föl belőle a megbánás. Mintha az emlékünnepély engesztelő áldozata nem lett volna elég, most, legjobb barátját és ifjúkora legközelibb tanúját elveszítvén, amikor Bajza iránti kegyeletből tapintatosan el is hallgathatná az egész Pyrker-epizódot, nem bírja tovább: fölszakítja az alig hegedő sebet. Ahogy Kazinczy egykori búcsúsorait olvasva szinte várhattuk: a túlélőt az egykor megbántott mester válaszának főként nagylelkűsége nem hagyja nyugodni. Annyi év után is megkaristolja őt, hogy a Tudományos Gyűjteményben Kazinczy csak az általa tisztelt Pyrkert védelmezte, s panaszait magánleveleibe temette. „Az egész levelezés e több mint sajnos tárgy felett nyomtatva fekszik a közönség előtt, s oh mely nemesen, mely erkölcsi fenséggel és jósággal bánék ő azzal, ki neki tekintet nélküli hevében e fájdalmat okozta! s ki mégis elégtételt csak az élet után ada neki azon bánatban, melyet harminc lassú év elforgása után is érez - érzek én, mert a megtámadó én voltam." A sokáig terhelt lelkiismeret megtisztításának átérzett fontosságára vall, s valamiféle feloldozás szomjúhozását jelzi az ünnepélyes pillanat, amikor Toldy itt „szent" kötelességének nevezi, hogy „a vétek súlya" nagyobb részét a pörbe őérte keveredett Bajza válláról a sajátjára vegye át. Egykori recenziója alaptételét ugyan azóta is igaznak tartja, magát azonban nem tudja fölmenteni: „De ha az ész javallhatá is a felszólalást, a szív hálátlanság nélkül nem hallgathata az észre, hol Kazinczy forgott szóban." 126 Tehát csak hálátlanság árán, holott mindig ezt igyekezett leginkább elkerülni, botladozva újra meg újra, mióta Kazinczy egykor szárnyai alá vette. A Bajza fölötti emlékbeszédbe foglalt kései bűnvallás őszinte és hiteles, noha mind töredelmes hangvétele, mind retorikája ismerős, egy másik emlékbeszédből, melyet Toldy is jól ismert, hiszen egykor éppen ő közvetítette az akadémiának, s tanakodott róla szerzőjével 127 : Kölcsey írta Berzsenyi halála után. Toldy idézett beismerő mondata, mely előbb egyes szám harmadik személyben ír a tettesről, hogy azután gondolatjellel drámai szünetet tartva egyszercsak lerántsa a leplet, már egyes szám első személyben, önmaga bűnösségéről, mondatszerkezetében hasonlít Kölcsey negyedszázaddal korábbi (1836) beszédének fordulópontjára: „Az ifjú, Tek. Társaság, az ifjú, ki a nemzet nagy énekesét megítélni merész volt, s ki e merészséget
