Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)
III. SZERTARTÁSOK (az írói összejövetelektől az emlékünnepélyekig) - Dávidházi Péter: „Iszonyodnám enmagam előtt". Egy írói Oidipusz-komplexum drámája
légy szórós 's kegyetlen mert félek az Akadémia parókáitól; ha szeretsz korrigálj." 117 A patinás név viselőjének ezt a nyelvi kiszolgáltatottságát korábban a német postatiszt fia is átérezte: A' Harámják-tordítás utószavában alighanem ezért védekezett jóelőre, mintha megsejtette volna a szörnyű vádat, amellyel e műve megjelenésekor illették: író létére nem is tud rendesen magyarul. Mégis éppen ő írt A házasulókró] ledorongoló (bár nem igazságtalan) recenziót (1834), melyben (miután kíméletlen aprólékossággal végigelemezte a műfaji, jellemábrázolási, szerkezeti és dramaturgiai fogyatékosságokat) megsemmisítő csapásokat mért a szerző nyelvhasználatára. Szerinte Eötvös nyelve „gondatlanabb már nem igen lehetne, úgy, hogy minden nyomon hibába akadunk". Hibákat talál a ragozásban, balfogásokat a névelők és az igekötők használatában, de ez mind semmi a „szószerkeztetés" torzszülötteihez képest, amelyek szerinte hemzsegnek a szövegben. „Mikor fogják fia tálaink eléggé érezni azt, hogy mielőtt írnánk, tanulnunk kell egyebeken kívül azt a nyelvet is, melyen írunk; átlátni azt, hogy az nem báb, melylyel szabad kény szerint játszhatunk" 118 - a méltatlankodó kioktatásból nem sejthetnénk, hogy egy évtizeddel korábban a most oly magabiztos recenzens drámafordítását marasztalta el a kritika hasonló vétségekben. Hasonló nyelvi helyzetüket különbözőképp dolgozzák fel magukban s a külvilágnak is más-másként magyarázzák. Toldy már 1823-ban, A 'Haramják utószavában mint „őseinktől kapott kincset" említi a magyar nyelvet 119 ; eltökélten lendületes retorikája nagy ívben átsiklik afölött, hogy ő egészen más nyelvi kincset kapott (vér szerinti) őseitől, hiszen még szülei sem tanultak meg magyarul. Ezzel szemben Eötvös 1831-ben úgy kéri Dessewffyt hibáinak megbocsátására és kijavítására, hogy érzékelteti a maga idegen nyelvi örökségének terhét. „Idegen hangok érdeklék az alig született füleit, idegen hangokat rebegének először megnyílt ajkaim, anyanyelvem német, az örökséget, melyet minden anya legszegényebb gyermekének is hagy, önnön fáradságommal kelle szerzenem, a köteléket, mely legerősebben köt mindenkit hazájához, a nyelvet, önnön karokkal fonom, ha csekély is, amit bírok, mondhatom, az én mívem, és bízvást várhatok engedelmet és segédet mindenkitől, kinek alkalma nálaménál boldogabb volt, főképpen tőled." 120 (Eötvös csak jóval később jut el odáig, hogy „idegen" nyelvnek hívja a németet 121 , Toldy pedig élete alkonyán ír meghatott történetet arról, hogyan küldték szülei Ceglédre magyar szót tanulni.) A hazához fűző nyelvi kötelék, amelyet Eötvösnek saját kezével kellett fonnia, szép metaforája az önalkotásnak, s érvényes lehetett volna Toldy helyzetére is, de neki ráadásul nevét is magának kellett megalkotnia, s mivel lentebbről jött, új identitásának társadalmi rangját sem kaphatta készen. Vagyis kettejük közül Toldy kényszerült az önalkotás nagyobb erőfeszítésére, neki volt égetőbb szüksége szellemi és egyben befogadó apára, s mivel ő szorult több segítségre ahhoz, hogy (szinte a semmiből) formát teremthessen magának, neki volt több oka arra is, hogy alakuló személyiségének önállóságát éppen attól kezdje félteni, aki leginkább segítette formába öntését. Eötvös még túl fiatal volt az ilyen lázadáshoz, s valószínűleg később sem érzett volna rá olyan erős ösztönzést, hogy ne tudjon ellenállni neki. Nyelvi helyzetükre adott ellentétes válaszaikból, eltérő érési stádiumaikból és különböző lelki igényeikből következik tehát, hogy a Pyrker-pörben más-más oldalon állnak. Eötvös elvben sem értett egyet Toldy elutasító álláspontjával (néhány év múlva hasonló feladatot vállalt, mint amiért Toldy elmarasztalta Kazinczyt: barátait segítségül híva igyekezett magyarra visszafordítani elhunyt barátja, Palocsay Tivadar németül írott költeményeit 122 ), de főként hálás szeretete állította pártfogója mellé. A megtámadott Kazinczy védelmében ironikus allegóriát írt (A kritikus apotheosisa), amelyben megjelenik az Irigység, a Hálátlanság és a Durvaság, hogy lelepleződjék
