Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

III. SZERTARTÁSOK (az írói összejövetelektől az emlékünnepélyekig) - Dávidházi Péter: „Iszonyodnám enmagam előtt". Egy írói Oidipusz-komplexum drámája

mi értelemben egzisztenciális adóssága. „A mit eddigpróbáltam, csak Utánad próbáltam, s így a mit tettem a literatúrában, ha tettem, Általad van. Meg fogom e ezt hálálhatni valaha? meg e szeretetedet?"

45 A kérdésben ekkor már, az irodalmi csatározások nemzedéki és irányzati szekértáborainak kialakulásával, ott lappangott egy másik: nem viszonzom-e hálátlansággal, amit tőled kaptam? Hogy milyen kevés kellett e fordulathoz, s milyen elfojtott indulatok vártak kitörésre az ifjú tudata mélyén, azt viszonylag pontosan lemérhetjük. Elég volt, hogy Kazinczy recenziót írjon az Auróra és a Hébe 1826. évi köteteiről, nem is elmarasztalót, csak nem egészen az Auróra kör szája íze szerintit, s Toldy máris vészjóslóan kommentálja Bajzának: „Gyalázatos. Kazinczy már egészen elvesztette szeretetemet. Ö meg fogja még érezni ostoromat."

46 S amikor aztán Toldy ír recenziót az Elet és Literatura 1826. évfolyamáról, néhány kitételével úgy megbántja mesterét, hogy több levélváltáson átkígyózó kínos magyarázkodásra kényszerül. Az egyik tüske, mely különösen mélyre szalad, egy hetykére sikerült buzdító felkiáltás („Légy a régi!"), melynek rejtett szúrására (hogy tudniillik már nem vagy az) a címzett fájdalmasan felszisszen: „úgy kell hinnem, hogy ez a' légy a' régi nem ezt fogja jelenteni: Maradj a' mi vagy - hanem ezt: Légy azzá, a' mi hajdan valál."

47 A fiú zavarba jön, szabadkozik, ragaszkodna vélt igazához, ugyanakkor legszívesebben bocsánatot kérne. „Ha Neked fáj, hogy a publ. előtt mondtam ki ama szavakat, magamnak nem kevésbbé fáj hogy tettem."

48 A mester még dorgálja egy kicsit, majd úgy zárja le az ügyet, mintha kitalálta volna az ostorozási szándékot: „Bízom barátságodhoz, hogy többet meg nem csapkodsz".

49 S miután Toldy föltárta neki lelkifurdalását, amiért ugyanebben a recenzióban Dessewffy grófot kigúnyolta, holott a gróf csupa szívélyességet és bizalmat tanúsított iránta

50

, Kazinczy megnyugtatja, ám egy lélektani éleslátásról tanúskodó, szinte jóslatnak is beillő figyelmeztetést köt a lelkére. „De ha megszáll ismét a' kedv, őtet vagy mást sújtani, emlékezzél, hogy D. a' Haza Atyáji köztt most talán hatodikszor űl, és ott ragyogott, és hogy az illyet tiszteletlenséggel illetni impietas. Külső fényén 's ősz hajain kivül is érdemli ő figyelmedet."

51 Ha majd ismét megszáll a kedv valakit sújtani: milyen hátborzongatóan tekint el e kifejezés az irodalmi polémiák rendszerint fennkölten megfogalmazott elvi indítékaitól! S őtet vagy mást, amibe persze maga Kazinczy is belefér: a tanítvány lappangó bűntudatát telibe találó intés az impietas szóval (amely egyaránt jelent kegyeletsértést és istentelenséget) immár nem csupán a társadalmi illem megszegésétől, hanem egy (homályosan, de azért jól érthetően) transzcendens vétektől akart egy életre elrettenteni. (Latinos iskolázottságukkal tudniuk kellett, hogy a pietas világi és vallási értékeket egyesít, s ellentéte sem csupán földi szabályok áthágása.) A figyelmeztetés maradandó nyomot hagyott Toldyban: több mint három évtized múltán is ennek szellemében, sőt hasonló szavakkal sajnálkozik azon, hogy a nagy hazafiúi érdemeket szerzett gróf az ún. Conversations lexikon pőrében Bajzával szembekerülvén „az ifjúi szertelen tűz ostromát tisztes fejére vonta"

52

. Kazinczy jóslatszerű példálózásának közvetlen hatása katartikus: a tanítvány megretten a hálátlanság közellététől, az indulataiban kísértő impietas bűnétől, s mintha önnön lelkét féltené, meg akar tisztulni: Bajzának (vagy inkább Bajza előtt magának) megfogadja, hogy akármi lesz, hű marad jótevőjéhez. „Iszonyodnám enmagam előtt, ha ezt a bizodalmát, respective kérését, a szeretetre méltó s megbecsülhetetlen érdemű, ősz barátomnak, ki egykor egyetlen egy buzdítom s önérzésem fentartója vala, megjátszanám." Iszonyodnám enmagam előtt: mennyire magától értetődő természetességgel bukkan fel itt ez a drámai erejű kifejezés, mely egyszercsak a görög sorstragédiák nyelvét idézi! (Előfordulhatna Szophoklésznál, sőt