Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)
III. SZERTARTÁSOK (az írói összejövetelektől az emlékünnepélyekig) - Dávidházi Péter: „Iszonyodnám enmagam előtt". Egy írói Oidipusz-komplexum drámája
mondhatná maga Oidipusz is, rosszat sejtve, mielőtt megbizonyosodik arról, hogy ő ölte meg apját.) S fogadalmának indoklásában Toldy ezegyszer nyíltan felülbírálja Bajzával közös programszerű tételüket, miszerint a kritikai igazság részrehajlás nélküli kimondása mindig előrébb való, mint a személyes érzékenység tiszteletben tartása. „Én annyival felébb becsülöm az emberek viszonyaikat a tudósokéinál, az az a szívet a kritikánál, hogy magamat ezennel Kazinczy legbuzgóbb védőjének declarálom mind haláláig - de úgy értsd, mindenkor még is azzal a vigyázattal, hogy a mívészség istennéjét meg ne sértsem." 53 Az utóbbi megszorítás jelzi, hogy az elkötelezettség most sem feltétlen, s bár a szív hűségét állítja szembe az esztétikai elvek netaláni meghasonlásával, a lélektani fejleményeket idáig követve alig hihetjük, hogy a tisztázatlan érzelmek fészke ne bolydulna meg többé. „Mind haláláig", vagyis a fogadalom Kazinczy haláláig szólt. Toldy aggodalmát és lappangó bűntudatát fokozhatta, hogy Kazinczy már levelezésük kezdetén aggastyánnak számított, s az évek múltával egyre inkább tartani kellett halálától. Mai korunk mentalitásához képest, mely mindenáron igyekszik a fiatalságot meghosszabbítani s az elhallgatás és eufemizmusok leleményes eszközeivel szeretné elodázni a halállal való szembenézést, már-már meglepő tapintatlanságnak érezhetjük, hogy akarva-akaratlanul milyen gyakran emlékeztetik az agg mestert levelezőtársai: napjai meg vannak számlálva. Toldy mintha a többieknél is jobban kivenné a részét e nyilván jóindulatú, mindig őszinte féltést kifejező, tudat alatti lélektanában olykor mégis kétes értelmű ismételgetésből. Kinek szúrna szemet például, ha önmagában állna, egy 1822 végén küldött ártatlan újévi jókívánság? „Adná az a' ki ott fenn vagyon, hogy még sokáig érzenők T Urat köztünk élni, 's munkálódni jó egészségben 's szerencsében." 54 Mi sem természetesebb, mint a még sokáig óhajtása, mely csak közvetve tudatosítja, a tudat küszöbéig talán fel sem jutva, a végességét; az efféle jókívánságok elszaporodása azonban szinte kitapinthatóvá tehette Kazinczy számára a halál közelségét. „Már fenn járok", tudósítja pártfogoltjai 1824. tavaszán, egy betegség után lábadozva. „Még e' száraz kisded testben sok az életerő. Gyermekeim tehát és barátim nem retteghetnek, hogy elvesztenek." 55 Még a lelkesülés percében is, amikor (1826-ban) Bajza, Vörösmarty és Kovacsóczy irodalmi kibontakozásától elragadtatva úgy érzi, ő már betöltötte hivatását és (Simeon bibliai szavait idézve) elszólíthatja az Űr („Nunc dimittis servum tuum Domine.'"), siet hozzátenni, hogy ragaszkodik az élethez. „De én még sokáig nem szeretnék dimittáltatni, mind gyermekeim miatt, mint hogy a' ti fényeiteket láthassam, lelkes istenfiak." 56 Kazinczy betegségének kósza híre, sőt annak cáfolata elég ahhoz, hogy 1827 elején Toldy jókívánságába a szorongó képzelet máris belevegyítse a halál felrémlő lehetőségét. „Buzgón kérem a végzetet, hogy még sokára nyújtsa drága életedet! Mely fájdalmas volna nekem azon édes szokástól megválnom: Téged élni s reánk figyelmezni tudnunk!" 57 Nem kétséges, hogy borzad tőle, de az ilyen elszólások egybehangzóan tanúsítják, hogy tudat alatt mennyire foglalkoztatja ez az eshetőség. Se szeri, se száma az utalásoknak, amelyek Kazinczyt a kérlelhetetlenül múló időre figyelmeztették, s az ő válaszai is mintha a közelgő halál árnyékában fogalmazódnának. Milyen fájdalmas, panaszolja neki 1827 májusában szemreányóan (íróbarátai nevében is) Toldy, hogy az utóbbi időkben „oly Ítéleteidet kelle olvasnunk, melyekért legjobb esetben korod vádoltatott" 58 ; néhány hónappal később, amikor Kazinczy verseinek kiadásáról tanakodnak, a költő felsóhajt: „Szeretném nyomtatva látni míg még élek." 59 S mit érezhetett vajon a haláltudattal küszködő öreg a következő év elején, amikor Toldy tapintatosan, sőt gyöngéden, de mégiscsak arra buzdította, hogy a Pályám emlékezetét szánja posztumusz műnek, mert akkor mindazt elmondhatja benne, amit egyelőre („midőn még élsz") nem lehet? S bár maga Kazinczy is szere-