Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)
III. SZERTARTÁSOK (az írói összejövetelektől az emlékünnepélyekig) - Mezei Márta: A keszthelyi Helikon-ünnepélyek - és ahogy az írók látták
ta Kazinczyt, hiszen egy évvel korábban írt neki, békülést kísérelt meg vele, melyet a sértett költő elutasított, s most látnia kellett nem szűnő ellenszenvét. E polémia valószínűleg ösztönzője volt Berzsenyi óhajának: minden fenntartása mellett is azt írja ugyanis, hogy hasznos lenne, ha Kazinczy részt venne az ünnepen: „akár mint veszem a' dolgot, igen illene néked Keszthelyt meg tekinteni. Tán ezen intézetnek olly igazítást adhatnál, melly nélkül meglehet, hogy a czélt egészen eltéveszti." (XV 80(81) A „czél": a múzsák otthonává, kulturális központtá emelni Keszthelyt, erősen illuzórikus. Az irodalmi központ kialakítása ekkor alkalmas hely, anyagi és szervezeti feltételek hiányában elsősorban a szervezést irányító egyénen, annak széleskörű kapcsolatain, fáradhatatlan, sőt, megszállott tevékenységén múlott. Erre pedig Kazinczy sokkal inkább alkalmas volt, mint a regionális értékeket egyoldalúan kiemelő Festetics, akinek korántsem az irodalmi központ teremtése volt a fő törekvése. Berzsenyi, versei tanulsága szerint egy európai horizontú, egyetemes értékeket megvalósító magyar Weimárról álmodott, e célt látja itt veszélyeztetve, ehhez várná méltán Kazinczy részvételét, „igazítását". Az ünnepélyen Berzsenyi nyilván érzékelte az írók alárendelt szerepét, elismertetésüket leginkább a faültetés szertartása képviselte. Faültetés volt korábban is: az oda látogató neves személyiségek megtiszteltetéséhez tartozott ez az aktus. Illett a Georgiconhoz: a természetet művelő intézmény a természetben hagy jelet neves látogatóiról, mintegy beépíti emléküket a tanintézet további létébe, valóban maradandóan. Festetics 1817-től kezdve tiszteli meg evvel az írókat, s akár gondolta, akár nem, új tartalmat adott e gesztusnak. Az eddigi látogatók, mint irányítók, politikusok, mint szaktudósok valamiképpen részesei voltak a Georgicon működésének, az emlékükre ültetett fa egyaránt hirdette a személy és az intézmény jelentőségét. Az írókkal nem ez a helyzet. Műveik, tevékenységük egy másik kulturális szférába tartozik, létük, munkásságuk teljességgel független Keszhelytől, megtiszteltetésük az emlékfával óhatatlanul e másféle tartományt emeli ki. Festetics talán érezte is a különbséget: Horváth Ádámtól tudjuk, hogy Gyöngyösi emlékére eredetileg kőoszlopot akart emelni, amely azonban nem készült el, így került sor mégis a fa ültetésére. Amely immár egyértelműen az író és munkássága érdemét volt hivatva megörökíteni, a keszthelyi Helicon csak helyet és alkalmat adó tényezővé fokozódott le itt. Gyöngyösi megtiszteltetését különben Horváth ajánlotta Festeticsnek, jó érzékkel választván ki azt a szerzőt, aki a gróf ízlésének, irodalmi elképzeléseinek megfelelt. El is fogadta a javaslatot megtoldva a jelenlévő költők hasonló felmagasztalásával. Horváth, verse tanulsága szerint, inkább a holtaknak adná meg e dicsőséget, ám tudomásul veszi a „Horaczal" elmondott ellenérvet: tiszteljék csak meg az élőket is, mert „kap e hát? 's hol kap (tsak alig hiszem) ösztönt Ä fiatal költő Helikon tetejére sietni?" E nézet is egyik magyarázata annak, hogy az írók, minden tartózkodásuk ellenére, mégis elfogadták a meghívást. Kisfaludy írja önéletrajzában a 19. század elejéről: „A magyar Literátorok ezen időig nem csak különös tekintetre, tiszteletre nem méltattak, hanem némely buta Nagyoktól meg is vettetek". (KSMM. VII. 395) Az oly nagyon hiányzó elismerés egy megnyilvánulását látták meghívásukban, igazolást, jutalmat, bíztatást kaptak a faültetésben és a pénzadományban. Horváth különben szabódott megtiszteltetésétől, Kazinczynak megírja, hogy „az én ellenemre, a Groff akaratjára" lett meg mégis az ültetés. Az halhatatlanságra jelölést ő nyilván mástól, az értőktől, az utókortól várta, a saját kézzel teremtett emlék amolyan önavatásnak tűnhetett előtte, s restellte. Az ültetési ceremónia kellő ünnepélyességgel zajlott. Idézzük Berzsenyi beszámolójában: „Fel volt koszorúzva az ásó és az öntöző, valamint a' csemete. Gyöngyösi fája mellé más négy fákat ültettünk magunknak. Ä fák neme Sorbus aucuparia. Az ültetés helyén Horváth énekelt és egy Eclogát olvasott, körültünk különféle musikai
