Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

II. TÁRGYAK (a halotti maszktól az emlékszobrokig) - Ratzky Rita: Petőfi-relikviák - az időben

Ebben a műfajban kimeríthetetlen kincsesbánya a Nemzeti Múzeum ereklyetára, aminek tárgyai, részben legalábbis az egykori Kolozsvári Ereklyemúzeumból származnak. Az Aradi Múzeum is számos 1848/49-es ereklyét őriz, ezek egy részét az elmúlt években kölcsönadták a szegedi Móra Ferenc Múzeum kiállítására, és reméljük, hogy így ez az anyag is dokumentálásra került. És a mindennapi élet tárgyai... Talán az előző fejezetekben bemutatott tárgyaknál kisebb jelentőségűek, de a költő életrajza, ízlése, emberi kapcsolatai kutatása szempontjából nélkülözhetetlenek. A költőt gyermek- és ifjúkorában a mezővárosi parasztpolgárság ízlése szerint berendezett otthon és használati tárgyak vették körül. A nélkülözéssel teli vándorévek, amikor a szükség eladni, otthagyni kényszerítette tárgyait, személyes ruhadarabjait, nem ölték ki belőle, sőt inkább nagyon is megnövelték benne a szép környezet iránti vágyat. A Petőfi házaspár önálló otthona - már amennyire a foglalási jegyzőkönyvekből és a kortársak visszaemlékezéseiből rekonsruálni lehetett (Ratzky) - a biedermeier ízlés hatását mutatta. Melyek azok a tárgyak, amelyek a szokás és a korízlés diktátuma jóvoltából nem hiányozhattak egy biedermeier korban élt férfiú tulajdonából? Hát elsősorban a dohányzó készség. A pipázásnak nagy hagyománya volt a magyar ember életében: a nemesi udvarházak komoly gyűjteményei, a parasztporták egyszerű és dísztelen vagy saját faragású alkalmatosságai egyaránt meggyőznek erről. Petőfi fennmaradt pipái közül egy-kettő még az öreg Petrovicsé volt, úgy az 1745ös évszámot viselő, fából készült, különleges faragású: a pipafej a pipaszárat tartó kezet formázza - bizonyosan. A pipák eredeti gazdáját a Petrovics-Petőfi család férfi tagjai közül azért is nehéz kiválasztani, mert Szendrey Júlia a költő halála után annak nagy becsben tartott pipagyűjteményét Petőfi Istvánnak ajándékozta és az ő továbbajándékozásából, illetve a hagyatékból került elő a tárgyak egy része. Németh György, a költő kecskeméti színésztársa emlékezéseiben olvashatjuk: „Dohányára és pipájára mód nélkül kényes volt: egyszer 'mondva' csináltatott két gyönyörű fehér pipaszárat, mely egy-egy húszasába került, midőn a színház udvarán büszkén eregette bodor füstjeit, mindenki megbámulta a jeles szerszámot..." (Németh 1882). A pipák mellett bőrtokos szivarszipka, gyufa tartó doboz, honi gyufák, gyönggyel kivarrott dohányzacskó jelzi még a gyűjteményben a költő szenvedélyét. Vahot Imre a költő egykori kenyér- és szállásadó gazdája írja a János vitéz első kiadásához írott előszavában, hogy sűrű dohányfüstbe burkolózva szeretett dolgozni Petőfi (Vahot 1845). Egyébként az életműben tekintélyes számú pipadal van. A városi ember öltözékének a biedermeier korban szinte elengedhetetlen kelléke volt a sétapálca, a sétabot. Petőfi is erre váltotta fel már 1845-ben a vándorlásai során használt ólmos botot (Sass 1887), illetve a nótárius ruhát kiegészítő fokost. Spanyol nádpálca fehér csontfogantyúval, bot biliárdgolyó fogóval - e tárgyak is jelzik azt az ízlésváltozást, amire már a korábbiakban utaltam. Érdekes epizód fűződik Petőfi tőrbotjához, amellyel 1848-as naplója leírása szerint március 15-dike reggelén Vasvári le-fel járkálva, addig hadonászott, amíg az kirepült pálcahüvelyéből és egyenesen Bécsnek tartott, amit mindannyian jó jelnek tartottak (Petőfi 1848, 81). A Petőfi-gyűjtemény számos poharat és egy ivótülköt tart számon. Részben a kocsmáros apa jóvoltából, részben pedig mert Petőfit első alkotói korszakában a bordalok költőjeként ünnepelték, és utóbb eltették azokat az edényeket, amelyekből ivott.