Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

II. TÁRGYAK (a halotti maszktól az emlékszobrokig) - Ratzky Rita: Petőfi-relikviák - az időben

A biedermeier stílus szerint öltözködő hölgyek jellemző rudadarabjai voltak a kendők, kesztyűk, legyezők. Szendrey Júlia után is maradt néhány. Ezek mellett finom női kézimunkák töltötték meg a polgári szalonok vitrinjeit, részben szerelmi zálogtárgyul szolgáltak. Anyagunkban ilyenek a már csak fotóról ismert Petőfi-pénztárca, amelyet Szendrey Júlia hímezett a költőnek a Nemzeti dal elkészültének emlékére vagy a már csak leírásból ismert, ugyancsak hímzett fogvájó-tartó, továbbá a Prielle Kornélia által a néhány hetes vőlegénynek készített óratartó (bizonyára zsebóráé) kézimunka. A mindennapi élet szférájába tartozó holmik a barátoknak adott vagy azoktól kapott emléktárgyak, ajándékok. Kávéfőző, amelyet Petőfi vitt Arany Jánoséknak első látogatása alkalmával (Nagyszalonta, Arany János Emlékmúzeum) vagy a kis, szerény gyűrű, amit Aranynénak adott valamikor, aki ezt egy selyem nyakbavaló kendővel viszonozta. Kényelmes útipamlag, amit a gondos barát, Egressy Gábor bocsátott a Petőfi család rendelkezésére, hogy a fiatalasszony a csecsemő Zoltánnal az akkor még legendásan rossz, elhanyagolt, kiépítetlen utakon kényelmesebben utazhassék Mezőberénybe. A kiállítás: a tárgyak lehetősége a beszédre A tudományos feldolgozáson és a kegyeleti gesztuson túl mivégre van egy ilyen gyűjtemény? Arra, hogy a muzeológusok kiállításokat rendezzenek az anyagból, hogy a látogató „találkozhasson" kedvenc vagy éppen megismerni óhajtott költőjével. A kiállítás lényegében áldozat a tisztelt személynek (Cassirer 1981) - még a nyelvi formulák is ezt mutatják: „kiállítást szentelni valakinek", „ezzel a kiállítással adózunk a nagy költő emlékének", stb. Áldozat a létrehozók részéről és áldozat a látogató oldaláról is. A kiállítás találkozás, amelynek körülményeit, rituáléját a kiállítás rendezői írják elő, de amelyet a látogatónak módjában áll megváltoztatni. A látogató és az író közti találkozásnak a közvetítői a kiállítás anyagai: a kézirat, az ábrázolás, a relikviák tehát az anyag és az installáció. A relikviákat tehát (a vallási szertartásban ezek a „megszentelt dolgok", amiket közbeiktatnak a „szent" és a „profán" személy közé Eliáde 1989) arra használjuk, hogy segítsenek e kapcsolat létrejöttében, amelyben nemcsak szellemi, hanem épp a tárgyaknak köszönhetően érzéki mozzanatok is vannak, amennyiben azok a költő hús-vér alakját idézik meg. A találkozás nem más, mint a róla való gondolkozás. Ennek elindítására valók - amint már a bevezetőben is mondottuk - a relikviák. A kiállítás ehhez a gondolkodáshoz kínál egy koncepciót: amely olykor nem több mint a dokumentumok megmutatása, olykor azonban az életmű önálló értelmezése. Ha a látogató követi a javasolt útvonalat (és ha az installáción átjön az üzenet), akkor birtokosa lesz a rendező értelmezésének. Ha a „nekem ne mondják meg, mit gondoljak róla"-típus, akkor nem fogadja el a rituálét, és önmaga kívánja értelmezni az illető alkotót a látottak és előzetes tudása alapján. így lehet, hogy elvész a rendező értelmezése. Idézzük fel a Petőfi Irodalmi Múzeum Petőfi és kora című állandó kiállítását a tárgyak szerepe szempontjából. A kiállítás alapkoncepciója: minden kéziratot, személyi dokumentumot, lakóhelyet és más emlékházat, kortársi, baráti portrét bemutatni, amivel csak rendelkezünk, a lehetőségig pontos kronológiáját adni az életnek és a pályának, a többit a látogatóra kell bízni. De a négy teremre szabott élet egy-egy szakaszából tárgyak segítségével - és itt jön a rendező, Somogyi Ágnes művészettörténész értelmezése - kiemel egy-egy életrajzi eseményt, amit a tárgyak térbeli elhelyezésével ér el. Az első szobában (1823-1844) emelvényre kerül az utazóláda és mu-