Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Hász-Fehér Katalin: Emlékkönyv-irodalom a reformkorban

csönös recepciója végbemegy. (A platonizmust már Zolnai Béla is emlegette a biedermeier korszakkal kapcsolatban (Zolnai 1993), az ilyen fogalmakat azonban időnként hasznos feloldani, egyszerű leíró módszerrel helyettesíteni, mert a leírás esetleg árnyalatokkal is gazdagíthatja az adott korszakról vagy jelenségről kialakult képünket.) A mindennapok mítoszát az írók és a közönségük együttesen alakították ki, sajátos hierarchiával és játékszabályokkal. Az írók, úgy tűnik, szívesen belemennek a játékba. Költői világukba átemelik a köznapok apró eseményeit, a magánélet tárgyait, és az őket körülvevő személyeket. Az így létrejövő alkalmi költészet már nem egészen azonos a felvilágosodás vagy klasszicizmus mecénási alapokon nyugvó halotti és köszöntőverseivel vagy akár ódaköltészetével, sőt bizonyos értelemben ezeknek éppen ebben az időszakban csökken is a divatja, ha az ilyen versek számát a 18. században megjelentekével hasonlítjuk össze (Gárdonyi 1917; Ferenczi 1896; stb.) Kölcsey például ilyen verset ír Kende Zsigmond házára: „Alkota munkás kéz engem; a szőke Szamosnak Partjain a költő lát vala s zenge felém: Ház, örökülj; s vidám békével tartsd öledben Gazdád, s gyermekeit, s hív unokái sorát." (Kölcsey 1960) (Kölcsey 1960, 170) Garay Vachott Sándorék tápiósápi házának falára írja fel versét (Vachott 1889,14), Vörösmarty pedig lóverseny-serlegekre, Priessnitz gyógyvizére, középületekre fogalmaz epigrammát, vagy versben köszönti újévkor a kéményseprőket. Az ilyen típusú alkalmi költészet a Bajza-tanulmányból kiolvasható görögségeszménnyel, az átesztétizált köznapokkal függ össze, nem mondva ellent természetesen a jövőképnek sem, hiszen a „honleányok", családanyák, akikhez szintén alkalmi versek íródnak, vagy a közélet, a társasélet eseményei és személyei egy ideális jövőnek az előkészítői.

3 A költők emellett részt vesznek a társaskörök ebédjein, vacsoráin és ünnepségein. Végignézték, sőt - Vachottné és Karács Teréz visszaemlékezései szerint maguk is részt vettek a házi színielőadások megszervezésében, verset írnak a gyermekeknek a szülők felköszöntésére, később a serdülő lányok emlékkönyveibe, tanácsokkal, erkölcsi intelmekkel látják el őket, odafigyelnek neveltetésükre. Nemegyszer érzelmi életükbe is belefonódnak ezek a társaskörök. Csapóék és Vachotték révén Erdélyi, Vörösmarty, Kossuth, Bajza, Czuczor, Lisznyai és majdnem Petőfi is rokonságba került egymással. Közismert tény, hogy Csajághy Laura esetében az érzelem és a költőmítosz szembenállásakor hogyan győzött ez utóbbi. A költők tehát ellentmondás nélkül tudják beépíteni a mindennapokat a költészetükbe, mert ez egyrészt összeegyeztethető volt a hasznos költészetről vallott felfogásukkal, görögségeszményükkel és jövőmítoszukkal, ugyanakkor saját magánéletük is így minősült át esztétikai kategóriává, amellett természetesen, hogy azért a költőtársak körében megmarad a szellemi közösség, a közös szellemi munkálkodás klasszicista eszménye is (erről tanúskodnak az egymás emlékkönyveibe írt versek is.) A közönség ezzel szemben úgy igyekezett részesévé válni a költőkkel együtt épített mitikus jelennek, hogy fel akart nőni hozzá, ki akarta érdemelni a belépését ebbe a körbe, anyagi és szellemi áldozattal egyaránt. Olvasott, nyelveket tanult és művelődött, a körükbe járó írók útmutatásai szerint, erkölcsi és szellemi ideáloknak igyekezett megfelelni, ugyanakkor a tárgyi bizonyítékait is gyűjtötte a körhöz való tartozásának. Az ország legnagyobbjainak elérhető közelsége különös varázzsal fonta őket körül, személyük különös fontosságot és értéket nyert a kapcsolattartás által. Vachott Sándorné így emlékszik vissza bátyjának az írókról szóló szavaira: „...mi cso-