Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)
I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Hász-Fehér Katalin: Emlékkönyv-irodalom a reformkorban
dálatosan felizgatott, mi ideges szorongást érezek, midőn Pali bátyám... arról beszélt nekem, hogy azok a nyájas tudós urak és költők, kik házunkat oly sűrűn látogatják, halhatatlan nevű férfiak, mert ezek műveikben még akkor is élni fognak, midőn mi valamennyien régen meghaltunk...; s ezért ők nem is olyan emberek, mint a mindennapiság többi teremtményei" (Vachott 1887, 16). Kölcsey Antónia - akinek naplója tulajdonképpen hitelesíti Vachott Sándornénak és Karács Teréznek az ötven évvel később kiadott memoárjait, hiszen ugyanaz a szemlélet mutatkozik meg bennük -, Kölcsey és Wesselényi leveleit olvasgatva írja le e sorokat: „Midőn azon jók, kiket szívem tisztel és szeret, szíves indulatot mutatnak hozPerczel Etelka zám, egy édes önérzet száll belém, jobbnak vélem magam a közönségesnél, mivel ezek szeretetét megnyerhetem (Kölcsey 1982, 38). Ugyancsak Kölcsey Antónia ír arról, hogy pusztán egy-egy név felemlítése is különleges helyet biztosított az egyébként kellőképpen nem méltatott személy számára a társaságban. Asztalos Pál királyi tanácsosról ezt jegyzi fel naplójában: „O igen keveset látszott egyelőre rám ügyelni, de midőn Pogányék említek előtte, hogy b. Wesselényi levelére méltatott, mindjárt hosszasan és figyelemmel néze rám, s mellém ülvén beszédet kezde és folytata velem" (Kölcsey 1982,74). E körökben teljes mértékben érvényesül a szellem arisztokráciája: „A kör, amelyben éltünk s fejlődénk - írja Vachott Sándorné - a szellem aristocratiáját uralta, s mi ezt tekinténk mindenek felettinek, hol a szegény Vörösmarty, igénytelen öltözetében fejedelmi helyet s állást foglalt el" (Vachott 1887, 62-63). Az írók mitikussá növesztett alakja, a tőlük származó legkisebb emlék is egyeseket holtukig elkísért. Klobusitzky Matild, akihez Vörösmarty 1828-ban írja dalát, az emlékezések szerint halálán ezt a dalt mondogatta (Vörösmarty 1960, 310), 1849 után pedig csaknem a bujdosó költők életét kockáztatták az emlékverseket kérő lányok és asszonyok (Vörösmarty 1962, 551-552). A biedermeier kor ilyen szemszögű vizsgálata tehát bizonyos értelemben éppen az eddigi korszemlélet ellenkezőjét látszik bizonyítani azzal, hogy nem a visszahúzódás, a pesszimizmus, a konzervativizmus kerül benne előtérbe, hanem a derűsebb görög ideál harmónia vágya és a romantika utópisztikus jövőképe, amely a mindennapiságot esztétikummal és hasznosságtudattal tölti meg. Joggal felvethető, hogy ennek a költészetnek valójában még mindig igen kicsi a közönsége, s ez a kevés olvasó is főként Pestre és a nagyobb városokra korlátozódik. 4 A költőnek és közönségének a fent leírt viszonyában azonban nem elsősorban az utóbbinak a száma a perdöntő, hanem a viszonyulás minősége. Ellenkező esetben egyetlen korábbi irányzatról sem lehetne beszélni, de későbbiekről is nehezen. Ugyanez az ellenérv az irodalomnak Pestre való korlátozódására is érvényes, bár az is tény, hogy a társaséletnek, a recepciós kérdéseknek és konkrétan az emlékkönyveknek a vidéki kutatása szintén a kezdeti fázisainál tart 5 , és nem elképzelhetetlen, hogy a vidéki emlékkönyvek ismeretében alakulni fog a közönségről kialakult kép is.
