Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

II. TÁRGYAK (a halotti maszktól az emlékszobrokig) - Praznovszky Mihály: A beolvasztott kegyelet. Kisfaludy Sándor balatonfüredi szobra

lyekben a Katona-szobornak, fájdalom, oly nagy része volt". (Vasárnapi Újság 1859. 3.) A szobor nemcsak a kritikusnak, de a zsűrinek sem tetszett. A szobortervet ellenőrző bizottság ellenezte annak ércbe öntését. Vadnay Károly szerint a modell bemutatásakor a nézők „a fenséges költői alak helyett ferde, idomtalan agyagot láttak, mely semmit sem fejez ki, holott a regék és szerelem dalnoka s az áldozóközönség megérdemelné, hogy a megbízottak szigorúan járjanak el ez ügyben, mert egy jó szobor lelkesít, egy silány nevetséget okoz". (Vadnay, 1859) Ráadásul az első változatban Kisfaludy lábánál hevert a kalapja, mintha duhaj kedvében vágta volna földhöz. Ezt már valóban megsokallta a bizottság s elutasította ezt a variációt is. Züllich idegei felmondták a szolgálatot. A kritikákra - amelyek fél évtizedes hazai működése alatt érték - nem tud másként válaszolni, csak úgy, hogy nem utazik le Füredre az avatásra, hanem maga helyett küld egy nyomtatott röpiratot, egy maga mentségét, amelyet ő írt, s amelyben mentegetőzik, s amely röpiratot a szoboravatási ünnepségen fel is olvastak. (Célkúti 1860) Züllich történeti fejtegetésekkel igazolja állítását, hogy Magyarországon nincs és nem is lehet jó szobrászművészet, egyáltalán szobrászművészet. Nincs a művészetnek társadalmi háttere, intézményrendszere, nincs művészeti akadémia, azaz művészképzés, állami megrendelés, nincsenek műtermek, nincs szakképzett segédszemélyzet, nincs öntöde és nincs szakkritika. A kritikát ostorozza leginkább, amely a minden nehézség ellenére szobrászi pályát választó művészt e jelenségek figyelembevétele nélkül ledorongolja. „A művész azonban, részint nemesebb vágytól - hazájának szolgálhatni -, részint helyzete nyomorától ösztönöztetve vállalkozik. A mű elkészül, a maecénás meg van vele elégedve: de íme előáll ekkor az avatott és avatatlan bírálók hada, s minden kímélet, helyzet méltánylása, előzmények, körülmények egybevetése nélkül irgalmatlanul agyonveri a művet s ezt oly mértékben s oly fáradhatatlanul folytatja, míg végre magának a maecénásnak is megrendítik véleményi önállóságát. De mit tehet ő - hiszen magáról szól e keserű röpirat - ha nincs műterme, ha nem tudja a perspektívát ellenőrizni, ha nincsenek meg az előbb felsorolt feltételek sem. 'Köz pártolás nélkül nincs művészi fejlődés, nincs művészeti élet, nincs jövőre kilátás!' - kiált fel igaza teljes tudatában. És mégis kortársának, Pasteiner Gyulának kell igazat adnunk vele szemben, aki negyedszázad múltán mintegy válaszol a szobrásznak, másoknak is szóló intéssel: 'A hazafias lelkesedés maga egyedül még nem teremt művészeket, ahhoz kell művészi hivatottság, képesség és azonkívül sok és alapos tanulmány' " (Pasteiner 1883,194.) A kritikusok A támadások rögtön a leleplezést követően megindultak. A Pesti Hírnök cikkírója szerint a szép ünnepet nem rontotta meg a szobor tökéletlensége, „mely ugyanúgy, mint Katonáé egykor, alkalmas felváltásra szorul." Váteszi szavak! (Pesti Hírnök, 1860) Az első vitriolos kritika Kakas Mártontól, azaz Jókai Mórtól eredt, aki híres füredi leveleinek egyikében alaposan bemutatja a szobrot, a „sciutha művészet" a monumentumát. Ügy látja, hogy a balatoni nagy szél egészen megdöntötte a szobrot, azért van ez a természetellenes testhelyzete. O még a köpönyeget is jól ismerte, úgy emlékszik, mintha Kisfaludy Károlyé lett volna. Szegény szobor fázik ebben a nyári