Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

II. TÁRGYAK (a halotti maszktól az emlékszobrokig) - Praznovszky Mihály: A beolvasztott kegyelet. Kisfaludy Sándor balatonfüredi szobra

Nem tudjuk, mi bírta rá a zalaiakat arra, hogy Züllichet bízzak meg a megrendeléssel. Feltehetően az, hogy összesen 5000 forintjuk gyűlt össze az elkészíttetésre és Züllich vállalta egyedül, hogy ennyiből el is készíti azt. Pedig hogy óvta Deák Ferenc a zalai földiéit. Sógorának írt leveleiben lehet nyomon követni aggodalmait. Azzal még egyetértett, hogy Kisfaludy kapjon szobrot vármegyéjében, hiszen a szándék nemes volt. A zalaiak szerint „a szobor legyen örökkön égő lámpa" melyet a költő „lángesze gyulasztott, munkássága táplált" s most földiéi „hazafias iránya" tart életben. (Zala megye) A szobor Mindez 1857-ben íródott, ettől kezdve szervezik a szobor elkészítését. Legfőbb segítségüknek Deákot gondolták, bízván kapcsolataiban, ismertségében és pesti mivoltában. Deák nagyon óvatos volt. El sem akarta vállalni az otthoniak kérését. Mindenben ellentmondott: kevés a pénz, nincs megfelelő szoboranyag, Magyarországon nem él jó szobrász s a végén egyértelműen kimondta: „Ha majd az emléket kisszerűnek, nem egészen szépnek, egyik vagy másik részében hiányosnak fogják találni, minden ember, boldog és boldogtalan, ügyes és ügyetlen, engem fog megróni, hogy bizony tőlem okosabbat, szebbet vártak volna, s meg nem foghatják, miként tudtam én ilyen tervet választani és ilyen művet készíttetni. Mindezt pedig én igen restellném. Ha műértő volnék: kevesebbet törődném vele, de én is csak vaktában indulok." (Deák, 1890, 250.) De hát ki tud kitérni az otthoniak kérése elől? Deák sem tehette, de mindenbe belekötött, aggályos volt a legapróbb részletig. Főleg a kiválasztandó szobrász személye körül óvatoskodott. Szerinte Magyarországon nincs is megfelelő szobrász, talán Bécsből vagy Münchenből kellene valakit felkérni. Aztán ajánlja Gerenday Antalt, aki ugyan csak kőfaragó volt, de Deák számára így is megfelelt volna. 1858. március 17-i levelében fordul elő először Züllich neve, tehát amikor válaszol a zalaiaknak. Vagyis nem ő ajánlotta, de hogy a zalaiak kitől jutottak az információhoz, azt nem tudjuk. Mindenesetre Deák nem ért egyet velük. Ismeri Züllichet, igaz, csak a kisebb szobrait látta, Vörösmartyét, Széchenyiét, de ezekben „mind az alakítás, mind a kivitel igen silány, sem arcban hasonlatosság, sem állásban ... nem sok bizalmam volt hozzá." (Deák 1890, 250.) De a zalaiak nem tágítottak. Végül is Deák tárgyalt a szobrásszal, vitatkozott vele pénzről, anyagról, méretről, határidőről. 1858. május 5-én kötötte meg vele a szerződést, de bizalmatlan volt a szobrásszal. Mi lesz akkor, ha Züllich megbetegszik, netán meghal - mi lesz a zalaiak pénzével? Végül rávette a szobrászt, szerezzen kezest, aki vállalja, hogy baj esetén visszafizeti az előleget, Züllich senki mást nem talált, mint édesanyját és nagybátyját. A szobor végül is elkészült, ha nem is a tervezett határidőre, de egy évvel később. Mint mindenben, Deáknak most is igaza lett. Már a készítés közben megindultak a sajtótámadások. A Magyar Sajtó kritikusa volt a legtömörebb, egy mondatot írt: „Kisfaludy Sándor szobra a magyar nemzetnek szégyenére válik." A Vasárnapi Újság kezdetben még úgy tudja, jó, hű szobor készül, a megrendelők is elégedettek. (Vasárnapi Újság, 1859. 2.) Pár hét múlva már a Vasárnapi Újság is megváltoztatta a véleményét, hiszen egyre több helyről lehetett hallani a szobor idomtalanságáról. A névtelen szerző szerint a Füreden felállítandó szobor „méltó testvére a Nemzeti Színház előtt búsongó Katona-szobornak, tehát ugyanazon kritikai ütlegekre számíthat, mel-