Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

II. TÁRGYAK (a halotti maszktól az emlékszobrokig) - Kalla Zsuzsa: Búcsúsorok - sírszalagok

Kalla Zsuzsa BÚCSÚSOROK - SÍRSZALAGOK Előadásom témájául a legfontosabb kegyeleti rítusnak, a temetés aktusának egy kellékét, a koszorúszalagot választottam. Bár e tárgy múlandó, egyszeri alkalomra szól, mégis, lényeges tartalmat hordozhat. A kultuszkutatás terminológiáját használva: a kultikus nyelvről, a szertartásról, a szereplőkről, a kultusz papja és a hívők közötti viszonyról tudósít. Az író kultuszok koszorúszalagjainak értelmezéséhez azonban először a koszorú, a temetési szertartás néhány általánosabb összefüggését kell szemügyre vennünk. Halotti koszorú a temetésen A koszorú Európában nagyjából kétszáz éve a temetés magától értetődő eleme, a - bármilyen vallású, szokású szertartások elengedhetetlen velejárója. (Rácz-Varga, 1976,9^43) Igazán fontos szerepe a nagy állami, társadalmi eseményként megrendezett temetéseken van - itt mind a virágkompozíciók, mind a szalagok feliratata sajátos tartalmakat hordozhat. Társadalmi temetéseken a teljes temetési dekoráció, a temetési rítus minden eleme jelentéshordozó, a gyásszertartás az adott társadalmi réteg kultúrájának tükre. (Szabó 1989) „A közösséget egészen tág határokkal értve észrevehetjük, hogy egyes tagjainak a halála - akiknek élete is szinte a teljes nyilvánosság előtt zajlott és arra hatással volt - nem csupán olyan nyilvános esemény, mely a közösséget együttesen érinti, hanem olyan is, amely annak önmagáról alkotott képére vonatkozik, azt érzékelhetővé teszi, illetve módosítani képes." (Bachman-Rajk-Peternák 1990, 6) A koszorúnak, a nagyszabású, színpadias megjelenítés e hatásos elemének felidézéséhez számtalan nagy temetés leírását hívhatnánk segítségül. (Tárgyi példáim a századforduló e téren klasszikus időszakából származnak majd: Batthyány, Deák, Kossuth, Jókai, Rákóczi és Ady temetésének leírásából, illetve - ellenpontként - Rajk László, Nagy Imre és Kádár János búcsúztatásának dokumentumaiból.) A virágokkal borított ravatal, az ünnepélyesen suhogó selymek, leomló drapériák keltette hatás felidézéséhez sokkal kézenfekvőbb visszagondolni a „ravatali reprezentáció" (Szabó 1987) időben hozzánk közelállló eseteire, a közelmúlt nagy temetéseire Magyarországon. Új reneszánsza volt az utóbbi években a temetésnek és újratemetésnek, mint politikai jelentést hordozó, nagy tömegeket mozgósító, látványos társadalmi eseménynek. Vannak korok, amelyek szeretnek temetni, ilyen volt a múlt századvég, s jelen századvég Magyarországa is, a halottak kultusza a hazafiság egyik formája, megnyilánulása lesz. (Ariés 1987, 393-397) E nagy temetések közös jellemzője a nemzet összeforrása a gyászban, együttes megrendülés, az egység demonstrálása: „És íme, most itt gyászol a család: százezrek ezen a téren, és milliók szerte az országban. Az egész ország. Magyarország. Minden magyar, itt a hazában, túl a határokon és szétszórva a világban. E nagy család tagjai