Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

II. TÁRGYAK (a halotti maszktól az emlékszobrokig) - Kalla Zsuzsa: Búcsúsorok - sírszalagok

egymásra találnak a végtisztesség felelmelő óráiban. Ne engedjük el többé egymás kezét!" (Vásárhelyi Miklós beszéde Nagy Imre ravatalánál, MN 1989, 2) E gyászszertartások fontos jellemzője a megrendezettség, színpadiasság. A hatásos elemek egyike a koszorú, amelyet a nagy, társadalmi temetésen csak az arra érdemes egyének és testületek tehetnek a sírra, az egyszerű részvétnyilvánítók ezzel szemben egy-egy szál virágot hoznak, esetleg - miként a magyar falvakban még ma is mindenütt - a sírba, a sírra dobják a virágot. Az ő emlékezésük névtelen, mulandó, gesztusértékű. A koszorút adók neve ezzel szemben ott virít a ravatalon, olvashatják a koszorúvivő halottaskocsik mellett tolongok, a sírt körülálló gyászolók. A koszorú a neves halottal való kapcsolatot reprezentálja. A koszorúforma jelentéstörténete A koszorú, mint temetési dísz, nem kifejezetten vallásos tartalmú, tartósan és állandóan jelen van az európai kultúrában. E forma - köralakú növényfonat levél és virágdíszekkel - kultúrtörténete igen gazdag. A klasszikus görögségben általános volt, hogy az áldozati állatok és az áldozatot bemutatók fejét virágfonattal díszítették. A koszorú viselője isteni védelem alá került és megszenteltté lett. Hogy miből készült a koszorú, levélből vagy egy bizonyos fajtájú virágból, az döntötte el, hogy melyik istennek áldoztak. A mürtosz az alvilági isteneknek járt. (Stengel 1920,108-109) Az 5-6. századi Tarquiniában, a sírkamrák falfestményein a halotti lakomán résztvevő, heverőkön elnyúló figurák mögött a falra akasztott halotti koszorúkat ábrázoltak. (Reich 1987,88) Rómában a halottak tetemét díszítik koszorúkkal, esetenként ezeket a koszorúkat a templomokban ajánlják fel. Számunkra azonban nemcsak a halotti kultusszal összefüggő adatok fontosak, lényegesebb, hogy koszorút kap az olimpiai győztes, a falakra elsőként feljutó katona, az ókeresztény vértanú - a koszorú itt az érdem, a jellem jutalma. A koszorú (sztephanosz - corona) uralkodói jelvény is, ábrázolása, élő növényeket utánzó, nemesfém változata sokhelyütt ismert. Jelentése itt: tisztelet és dicsőség, ezt a tartalmat hivatott felidézni a reneszánsz és barokk síremlékeken. A koszorúk ebben az esetben természetesen kőből vannak, de számos adat utal rá, hogy a későközépkortól élő virágból készített koszorúk is kerülnek a sírokra. Firenzei sírkamrák festett jelenetei ábrázolják virágok, halotti csokrok készítését, árusítását. Ismerünk XVI-XVII. századi kölni és bázeli városi törvényeket, amelyek tiltják virág és koszorú ravatalra, koporsóra helyezését, illetve „azoknak selyemmel való összekötését". A barokk idegenkedett a mulandó, természetes anyagoktól, de művirágokból készült koszorúk, girlandok megjelennek a halotti pompa részeként. A kolostori művészet egy sajátos műfaja a meditáció közben készített devóciós kép, a szentek ábrázolásai köré font, finom kidolgozású művirágkoszorú (Schier 1957). De vannak a halotti koszorúk jelenlétére magyar forrásaink is. Apor Péter szerint a főúri temetéseken „az egész koporsó f edelit, oldalát sűrű virágokkal, koszorúkkal megrakták." Berek János orvosdoktor írja 1705-ben: „kedves kis Jucikánk kimúlik az árnyék világból. Tisztességgel temettem, rakván reá sok koszorút." (Balassa, 1989, 150) A koszorú mint a kultusztárgy A koszorúzás mai formájának megjelenése - mind a temetésen, majd az évenkénti megemlékezéseken - a XVIII. századra tehető. Ekkor alakítják ki a városokon kí-