Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

SZÁVAI DOROTTYA: Pilinszky János költészete és az ima teológiája

Ahogy a semmi kisimítja az agónia árkait, miként a vidék hófúvás után lecsillapul, hazatalál, valahogy úgy alakul, rendeződik fokról-fokra ember és Isten, pusztulás és születés párbeszéde. (Fokról-fokra. Kiemelés Sz. D.) Különös érintkezési pont még a költő és a teológus között a belső tér képe: Guardini ezt tekinti az Én-Te viszony, az imádság terének, mely (erősen költői) tér-metafora - ugyancsak transzcendens vonatkozásokkal - Pilinszky lírájának is jellegzetes eleme.

5 A dialogikus imaszemlélet olyannyira ősi a zsidó-keresztény hagyományban, hogy már a zsidó vallás kezdeteinél is fellelhető. A csakis Istenhez forduló ószövetségi imában a Kreatúra azért képes Istennel párbeszédet folytatni, mert Isten a saját képére teremtette az embert.

6 A filozófia történetében az Én-Te viszonylat a perszonalizmusban válik központi kategóriává. Guardini teológiája - ahogy más teológusoké és bölcselőké is

7 - erősen a hatása alatt állt az E. Mounier, J. Maritain és M. Buber munkásságából kibontakozó perszonalista filozófiának. Ember és Isten perszonális párbeszédén túl a perszonalisták több gondolatának mása fedezhető fel a Pilinszky-líra jellegzetes kérdésfölvetéseiben. Ilyen a kommunikáció problematikussága, a személy választásának, a magánynak és a titoknak a kérdése, vagy a nyomorúság, a szenvedés, a rossz és a semmi problémájának megközelítési módja; valamint egzisztencia és transzcendencia viszonya. Az a perszonalista gondolat pedig, miszerint az ember Istenhez való viszonya (ha úgy tetszik imája) interperszonális viszonyainak transzcendentális dimenzióbeli megfelelője volna, akár a Pilinszky-mű jelmondata is lehetne. Érdekes paradoxont alkot Pilinszky tárgyias lírájában kifejezésre jutó „perszonális imája ". Olyan költészettel állunk ugyanis szemben, mely létélményeit a lírai én vallomásai helyett sokkal inkább tárgyakba, tárgyi metaforákba vetíti, miközben a lehető legszemélyesebb, „legperszonálisabb" Isten-élmény hordozója. Olyannyira, hogy a költemények olykor nem csupán imaformát öltenek, hanem már-már imává transzformálják a szöveget. Vajon nem lehetséges-e, hogy a Pilinszky-versek hihetetlen feszültségét -, ami minden bizonnyal a Pilinszky-hang összetéveszthetetlenségének gyökere - éppen a végsőkig redukált tárgyias forma (látszólagos) személytelenségének és a legmélyebb létélményként átélt Isten-élmény (ima) személyességének kontrapunktja adja? Másképp fogalmazva: a versekben megjelenő, látszólag hétköznapi tárgyakban transzcendens mélység rejlik, innen hihetetlen erejük és súlyuk.