Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

SZIGETI LAJOS SÁNDOR: A teremtett Isten csendje (Pilinszky Apokrifja és apokrifjai)

szubsztanciaként magához venni az éhezőt. Ideig-óráig mindannyian szegények lehettünk, részesei a szegénység pozicionális szakralitásának, képtelen terhének és passzívan teremtő bizonyosságának. Személy szerint ekkor ismertem meg először a békét. Nehéz helyzetemből mégis szabadulni kívántam, amikor pedig ez be is következett, nem véletlen, hogy úgy ért a szabadulás, mint az első gyerekkori bűnbeesés. A tények mögül száműzött Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét. Ami nyomot hagy rajta, oly véghetetlenül igénytelen, hogy kérdéses, valaha is föl tudunk érni hozzá? Ha lehet megkülönböztetést tenni, a köztünk beállott csend többé nem is annyira a költészetet érinti, mint magát a költőt kötelezi, élete egészét követeli már, s nem lehet nem eleget tenni a hívásnak, ha mindjárt a végleges és tökéletes elnémulás kockázata árán."

4 [Kiemelés: Sz. L. S.] Előre bocsátom: a legfontosabbnak a felismerésből fakadó és az azt követő esztétikai-morális cselekvésbéli különbséget tartom: Pilinszky ott tér el a Bergman-i gondolkodástól, hogy nem elégszik meg az Isten hiányának felismerésével, hanem teremti, újrateremti az Istent, illetve költészetében folyamatosan iijraartikulálja magát a teremtést. Bergman hőse, Ericsson már tudatosan meg is öli istenét - szemben Dáviddal és Karinnal, akik még reménykednek a végső kegyelemben. Ericsson a következőt mondja Jónásnak: „Tételezzük fel, hogy nincs isten. ...Mit változtat ez a tényeken? Érthetőbbé válik az élet. Micsoda megkönnyebbülés. A halál nem lesz más, csak az élet kialvása. Feloszlása testnek és léleknek. Magától értetődő, átlátszó lesz az emberek kegyetlensége, elhagyatottsága és félelme. Nem kell megmagyarázni a megmagyarázhatatlan szenvedést. Maguk szülték magukat és egymást az egek, a földek, a világűr csillagai. Nincs teremtő és fenntartó, nincsen egyetlen szédítő és telhetetlen gondolat."

5 Ericsson tehát úgy gondolja, így válik szabaddá, Pilinszky szabadsága azonban, ezzel szemben, éppen a teremtésben nyilvánul meg, abban, hogy megtesz egy újabb lépést és a szereteten keresztül megfogalmazza Isten bennünk való mégis-jelenlétét, mint a Rejtezkedő Isten című aperszüben: „A teremtés Isten szeretetének műve, ezért a teremtés gyökeres megragadására is főként szeretetünk képes. Valakinek a létét igazában akkor értjük meg, amikor azt a valakit szeretjük. Akit szeretünk, annak létezését lehetetlen kétségbe vonnunk, s minél inkább szeretünk valakit, vele együtt annál indokoltabbnak érezzük magát a világ egészét is. Szeretet nélkül közelítve a világhoz, könnyen érezhetjük értelmetlennek, képtelennek a teremtést. De nemcsak a teremtést, hanem emberi világunk szeretetének műveit is. Kívülről nézve a szeretet élete megközelíthetetlen. Amikor viszont szeretettel tudunk közelíteni a világhoz, nemcsak a teremtést közelítjük meg mélyebben, hanem magához a teremtő Istenhez is közelebb kerülünk. Hogy hallgat? Hogy messze volna? Ellenkezőleg: olyannyira közelünkben van, hogy ha még egy lépést tenne felénk, személyiségünk, a teremtés minden önállóságát szüntetné meg vele." Megfogalmazza, hogy a szeretet olyan, mint a szentostya, amely Isten jelenléte és csendje közöttünk, foghatóan és