Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

SZIGETI LAJOS SÁNDOR: A teremtett Isten csendje (Pilinszky Apokrifja és apokrifjai)

fölfoghatatlanul, példázatot keresve pedig Simone Weilhez fordul: „Rejtezkedő Isten? Igaz, a csend mögött közöny is lakhat, üresség is lapulhat, de az ostya csöndjét megelőzte a kereszt csendje, s az ostya csöndjében azóta Isten keresztje áll. S hogy ez mit jelent, azt talán Simone Weil ihletett gondolata érzékelteti legszebben. - Vajon az, hogy az emberiség ősidőktől fogva két száraz fadarabból csiholt tüzet - teszi fel magának a kérdést Simone Weil -, nem a legősibb, legegyetemesebb előképe Jézus keresztjének? Tűz és kereszt. A kereszt két száraz ága - és az isteni szeretet tűzvésze."

6 Simone Weil, köztudott, rendkívül erősen hatott Pilinszkyre. Radnóti Sándor szerint „Simone Weil az, aki reprezentatívan valósította meg a modern misztikus magatartást és teremtette meg elméletét. O dolgozta ki a legkövetkezetesebben és legmélyebben az emberi világ ellentmondásait, a világban, tér és idő koordinátáiban uralkodó szükségszerűségnek, és a minden emberi vágy centrumában megbúvó, valamint a világ mögött, a természet fölött összerendeződő jónak (szépnek, igaznak) antinómiáját." Ennek bizonyságaként idézem Pilinszky Juttának című versét: „Latrokként Simone Weil gyönyörű szavával / - tér és idő keresztjére / vagyunk mi verve emberek", illetve ahogy A nehézkedés és kegyelem című tanulmányban írja Weil: „Isten kereszthalála abban a tényben gyökerezik, hogy mi magunk tér és idő kényszerének alávetett véges lényként élünk és gondolkodunk."

7 A fent idézett Rejtezkedő Isten 1965-ben jelent meg, mint ahogy az az interjú is, amelyben megfogalmazza: „írás vagy nem írás rendszerint egymást kiegészítő és nem kizáró fogalmak. Számomra a csend periódusa rendszerint sokkalta fontosabb, mint magáé az írásé."

8 Hasonlóan gondolkodik költészetében is, Ez lesz című versében írja majd: „mindennél egyszerűbb csend, ez lesz". De Pilinszkynek e felismeréseiből fakadó tudatos költői magatartásformája már igen korán kialakul. Kulcsár Szabó Ernő hívta fel a figyelmet a történelem fintorára, a modern magyar líra történetének egyik legnagyobb paradoxonjára, arra, hogy annak a verseskötetnek az anyaga, amelyik minden bizonnyal egyik csúcsteljesítménye az egész huszadik századi magyar irodalomnak, a művészileg talán legsivárabb időszakban, az 1947 és 1957 közötti évtizedben született. (De ekkor született Nagy Lászó Gyöngyszoknya és Juhász Ferenc Tékozló ország című apokalipszises-démonias hosszúverse is.) A Harmadnapon (1959) című kötetről van szó, amelyet azonban „nem valamiféle ellenzéki-politikai inspiráció tett egy hermetikus tárgyiasságú, ontikus beszédfajtájú líra alapformájává, hiszen a benne tárgyiasuló - Németh G. Béla jelzős szerkezetével - »kereszteny agnosztikus« magatartásnak... nincsenek közvetlen társadalmi vagy politikai komponensei."

9 Ez már nem a József Attila-i teljességigényként, nem a József Attila-i bibliai parafrázisos, zsoltáros én-te viszonyként, nem a „hiába fürösztöd önmagádban, / Csak másban moshatod meg arcodat" költői magatartásaként, hanem „az ontológiai magányt is megelőző elhagyottság állapotaként"

10 formálódik meg s ilyen módon Pilinszky leginkább a Rilkét is parafrazeáló Celanra emlékeztet. Egy 1972-ben született beszélgetésben Cs. Szabó László az angolszász modern hagyományt (T. S. Eliot, Yeats, Ezra Pound költészetét) felemlítve kérdezi