Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)
TVERDOTA GYÖRGY: Pilinszky és Dosztojevszkij
rejtélyesen elmagányosodott Iván és a titokzatosan nyitott Aljosa ellentétében. Iván körül a semmi művei és tettei, amelyek mindig többet mutatnak, mint a mögöttük tátongó üresség, míg Aljosa igénytelen s alázatos cselekedetei mögött a hatalmas és kifogyhatatlan többlet hallgat, mintha a teremtés egyedül a szeretetben válna erényessé, bírná és kívánná csak igazán megvalósítani, betetőzni önmagát." A két testvér közötti ellentétnek nem ez az egyetlen felbukkanása, de Aljosával vagy alakmásaival önállóan is találkozunk Pilinszky prózájában, mindannyiszor a szeretet, az igénytelenség, az alázat erényeivel felvértezetten. Ő az, akinek a világ végső megvigasztalható s ágába vetett gyermekes hite lendíti túl Dosztojevszkijt - úgymond - Camus Sziszüphosz mítoszának abszurd világképén. Ez az Aljosa példakép, s kijelentései a keresztényi tanítás megszívlelendő üzeneteivé magasztaltatnak föl. Pilinszky ugyanis épp Aljosa és a vele rokonítható hősök, Zoszima sztarec vagy Miskin herceg magatartása és az általuk hirdetett tanok révén helyezi a Karamazov testvéreket, és végső soron az orosz író életművének egészét már-már szakrális összefüggésbe. Regényeit többnek tekinti puszta irodalomnál., A könyv betűiből - írja a Karamazov testvérekről egyszerre az Evangélium melege csap meg." Dosztojevszkij - olvassuk másutt - „oly lapokat írhatott, melyek már-már az evangéliumok lapjai közé kívánkoznak. Megírta a »Szent Lator« megíratlan evangéliumát." „Szinte nem is ő beszél. Ihlete makulátlan közvetlenséggel tolmácsolja az evangéliumok sugallatát" Különösen Zoszima sztarec tanításait illette előszeretettel az „evangéliumi" jelzővel: „Gyönyörű beszéd, - kiált föl - a keresztény irodalom egyik legszebb, legevangéliumibb passzusa." Az idézetek azt mutatják, hogy Pilinszky számára a szellemi teljesítmény hitelének egyik megingathatatlan mércéje: a Szentírás. Ha Dosztojevszkijt úgy olvassa, mint egy új evangéliumot, akkor ez azt is jelenti, hogy folytonosan vizsgáztatja, folytonosan összeveti a Szentírással. Csak azért és annyiban evangélium, amennyiben az eredeti krisztusi tanítással összhangban áll, annak bizonyos értelemben modernizálása. Mintha az ősi Ige új megtestesülése lenne. Ha nem is Szentírás, de szent írás. Bizonyítéka annak, hogy korunkban is teljesértékűen jelen lehet az evangéliumi kereszténység. Csakhogy a költő tisztában van vele, hogy a szóban forgó regények, ha többek is irodalomnál, mégsem kanonizálhatok a keresztény hagyomány megalapozó dokumentumaivá, helyüket nem lehet meghatározni, ha nem mérjük őket össze a korunkban született művészeti alkotásokkal. A minőség garanciájában szükségképp része van ugyan sugallott-sugallatos voltuknak, tehát egy, a többiekénél erősebb szálnak, ami az orosz írót az Evangéliumok szelleméhez köti. Hozzá kell azonban fűzni, hogy e hatás kiváltásában esztétikai, regénypoétikai összetevők is szerepet játszanak. A tanítások szituációkban, konkrét világösszefüggésekben fogalmazódnak meg, azaz a szakrális, spirituális és az érzéki, esztétikai elem szétválaszthatatlanul ötvöződik benne. Nemcsak teljesértékűen evangéliumi, de teljesértékűen esztétikai is ez a hatás. Alighanem ez minden keresztényi ihletettségű művész vágyálma: a két, egymással nem magátólértetődően
