Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

TVERDOTA GYÖRGY: Pilinszky és Dosztojevszkij

tényi ihletettségű művész vágyálma: a két, egymással nem magátólértetődően harmonizáló szféra tökéletes összeegyeztetése. Az evangéliumi tanításnak nem elég meggyőzőnek lennie, katartikus hatást is ki kell váltania, példakövetésre kell serkentenie. Nemcsak fundamentálisnak, de korszerűnek is kell lennie. Pilinszky - Dosztojevszkij műveiről szólva is - következetesen érvényesíti a korban való otthonosság, azaz a modernség kritériumait. Különbséget tesz modernség és aktualizmus között. „A modernek - szól metaforikus mivoltában is sugallatos definíciója - mindig azok voltak és azok is lesznek, akik az idő teljes drámáját átélik. Aktualisták viszont azok, akik a puszta jelen sugallatainak balekjaivá válnak." Zolát például, Dosztojevszkijjel vagy Baudelaire-rel szemben ilyen aktualistának tekinti. Nem minden jeles szerzőre üti ezt a bélyeget, mégis, korunk irodalmában lényegében minden nagy alkotót hátrább rangsorol, mint a „szeretet nagy orosz realistáját": „Dosztojevszkijhez viszonyítva minden úgynevezett modern nyugati mű Dosztojevszkij gazdagságának egy-egy abszolutizált parcellája." - mondja. Általános kijelentését könyörtelenül konkretizálja, legyen szó Kafkáról, Camus-ről, Proustról, Joyce-ról, Tolsztojról, és magyar vonatkozásban Madáchról vagy Jókairól. Ha dicsér, mint Visconti Rocco és Jlvérek-jét vagy Faulknert, őket is Dosztojevszkijhez méri. Nem kétséges, hogy mint irodalomszeretők, elfogultnak, egyoldalúnak, igazságtalannak véljük ezeket az ítéleteket, de most ne a kifelé érdes felületüket tapintsuk, hanem keressük tovább a magyarázatot erre a különös fixációra, amelylyel a költő az orosz íróhoz kötődött. Ez a magyarázat lehangoló lenne, ha Dosztojevszkij alakjaiban mindössze a keresztény hitelvek derék illusztrációit találnánk, azaz, ha Karamazov Aljosa csak a jámbor, engedelmes, „patologikusán jó" keresztény pozitív hős példájával szolgálna. Akkor a hitelesítés ama lapos hitbuzgalmi módjához térnénk vissza, amelytől a gondolatmenet kezdetén elrugaszkodtunk. Akkor Dosztojevszkij modernségének hangoztatása üres hetvenkedés lenne a költő részéről. Milyen volt tehát még Karamazov Aljosa? Beismerem, ennek a kérdésnek a feltevése és megválaszolása kedvéért vállalkoztam felszólalásra ezen a konferencián. A fiatalember hite Istenben és a lélek halhatatlanságában, szeretete Krisztus iránt újra meg újra bebizonyosodik a cselekmény során. Mégis előfordul az a majdnem hihetetlen eset, hogy ez a szilárd hit meginogni látszik: „Szerzetes? Én volnék szerzetes? Hát szerzetes vagyok én, Lise? - kérdezi beszélgető partnerétől - De hátha én még az Istenben sem hiszek..." Ez a megdöbbentő vallomás tiltakozásra készteti az őt oly jól ismerő fiatal lányt: „Még hogy maga nem hisz? Mi lelte magát? - szólt halkan és óvatosan Lise." A legfiatalabb Karamazov nem siet megnyugtatni barátnőjét: „De Aljosa nem válaszolt. E túl váratlan szavaiban volt valami nagyon titokzatos és nagyon szubjektív, talán saját maga előtt is homályos, de őt kétségtelenül gyötrő elem." Ne becsüljük túl a beszélgetés idézett fordulatát, de nem is szabad elsiklanunk fölötte. Annál kevésbé, mert egy másik beszélgetésben, amely egy szabadgondolkodóvá átvedlő kolostorbeli növendék, Rakityin és Aljosa között zajlik le abból az