Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

TASI JÓZSEF: „Zárás és nyitás az utolsó fejezetre?" (Korszakváltás Pilinszky költészetében a hatvanas-hetvenes évek fordulóján)

újholdasoktól. Az igazság, véli „inkább az lehet, hogy János volt az igazán átütő, világirodalmi szinten is jelenségként élő költő". Törőcsik Mari ennél is határozottabban fogalmaz: „János keresztülment a falon. Nem levált róluk, hanem bizonyos értelemben túlnőtte ezt a kört. Igazán János tehetsége vívta ki azt, hogy az újholdasok tökéletesen sarokba szorított helyzetéből is állandóan fejlődjék. O soha nem volt provinciális helyzetben." „ a költő, ihletének apálya idején " Az elmondottakból - az utolsó két véleményt leszámítva az (is) következhetne, hogy Pilinszky a siker kedvéért felhígította költészetét. Lator László idézi is a korabeli gonosz pesti mondást: „Pilinszkynél a minőség átcsapott mennyiségbe." Szerintem ez korántsem így van. Pilinszkynél, majdnem teljes költői elnémulása után látszólag váratlanul következett egy új, termékeny időszak, a kontinuitást hangsúlyozó, de mégis más jellegű költeményekkel. Nézzük, mint élte át a költő, mit érzett majdnem-elhallgatása idején: „Kevés szánalmasabb és tanácstalanabb lény van, mint a költő, ihletének apálya idején." - írja 1974 szeptemberében, tehát amikor már túljutott ezen a korszakon, bár - mi utódok ezt is tudjuk -, már készülődött újabb, ezúttal végleges költői elhallgatása. Vallomását így folytatja: „Mintha a világból visszahúzódna az éltető elem: események, dolgok és emberek egyként értelmetlennek tűnnek a létezés gödrének fenekén. Nehéz órák és nehéz napok ezek. S ki tudja, talán egy évig, talán egy öröklétig tartanak?" Ugyané cikkében a reménység iskolájának nevezi a várakozás - mert ez a lényeg, a várakozás! - periódusát s az ihletének újulását sóvárgó költőt a kapásra való halászokhoz hasonlítja. Pilinszky több helyen is vall arról, hogy költői - csaknem - elnémulásának oka a Simone Weil írásaival, filozófiájával, létértelmezésével való megismerkedés volt. 1963-ban, párizsi útján megszerezte Weil néhány kötetét. „Weil azért volt számomra vakító élmény - mondta Tóbiás Áronnak 1969. július 26-án -, mert ő egy sokkal nagyobb és nehezebb anyagban teremtett csodálatos világosságot. Egy ekkora teljesítmény is példa - engem csak elnémíthatott." Ugyanerről szól majdnem egy évtizeddel később, a Maár Gyulának 1978 októberében adott interjúban: „azt hiszem, hogy elnémulásomban, a mélyebb elnémulásomban nagyon nagy szerepe volt éppen Weillel való megismerkedésemnek. A legkevesebbet én 64 és 70 között írtam." Azt hiszem, Simone Weil egyszerre lebénító-felszabadító hatással volt a költőre. Pilinszky többször is hivatkozik Simone Weil szépség-defmicíójára: „a szépség egy labirintus - olvassuk egy 1969-es interpretációjában. - Sokan elindulnak benne. A legtöbben menet közben elfáradnak, de akinek ereje van, az eljut a labirintus közepébe. Ott Isten várja őt, elemészti és kiokádja. Akkor kijön a labirintusból, megáll a labirintus bejáratában, és az arra menőket szelíden befelé tessékeli."