Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

TÜSKÉS TIBOR: „Merre, hogyan?" (Kísérlet egy Pilinszky-vers értelmezésére)

mint a barmok. / Akár a disznók, térdeltünk a porban, / mégis mire nyelvünkre ért az étel, / szelíd volt az, akár az Isten teste." A Nagyvárosi ikonok azzal is figyelmet keltett, hogy a kötet végén - lírai kötetekben akkor eléggé szokatlanul - két tanulmány áll, A „teremtő képzelet" sorsa korunkban (mely egy Franciaországban rendezett nemzetközi konferencián hangzott el először), valamint az Ars poetica helyett című vallomás. Ha e tanulmányok felől közelítünk a kötet új versanyagához, sok mindent megértünk. Ez a korábbi években is aggályos és szűkszavú alkotó a hatvanas években eljut a csend esztétikájáig. Míg első két kötete még mintegy félszáz verset foglalt magába, addig a Nagyvárosi ikonok az 1959 és 1970 közötti tizenkét év lírai anyagaként tizenöt új verset tartalmaz. A költő a korábbinál is kevesebbet ír, s költői gyakorlatát esztétikai elvvé emeli, s ars poeticájává a meditációt, az aktív csöndet, a cselekvő hallgatást teszi.

1 (Mint ahogy majd a bő verstermő években a gyors, azonnali, sűrű megszólalás szüksége mellett érvel.) Most azt mondja egy interjúban: „Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem hogy íveljen." S ha a metaforát kibontja: „Én nem építek életművet, akkor lépek, amikor úgy érzem, hogy ennek a lépésnek az én összefüggésemen belül értelme van." Ezzel a gondolattal vágnak egybe az Ars poetica helyett sorai: „Hitem szerint azonban épp e végérvényesen beállott csönd jelenti ma a legfőbb realitást közöttünk." Ugyanitt költői célját engagement immobile-nak, mozdulatlan elkötelezettségnek, totális odaadásnak nevezi. A szenvedéssel és a szenvedőkkel való azonosulás, a világ képtelenségének a vállalása, a teljes alázat szükségképpen vezeti el a hallgatásig. „Ha lehet megkülönböztetést tenni - írja, a köztünk beállott csend többé nem is annyira a költészetet érinti, mint magát a költőt kötelezi, élete egészét követeli már, s nem lehet nem eleget tenni a hivatásnak, ha mindjárt a végleges és tökéletes elnémulás kockázata árán is." „A képzelet valódi történetében a hallgatás olykor fontosabb minden leírt mondatnál" - ezzel a gondolattal zárjad „teremtőképzelet" sorsa korunkban tanulmányát. Az elhallgatás kockázata egyébként nemcsak Pilinszkyt érintette meg kortársai közül. Ideülik Rákos Sándor egyik négysorosa. Címe: Nagy költő. „Egy szóba zsúfold a világot, költő! / S ha sikerült, hallgasd el azt a szót. / Törpe az, ki minden szavát kimondja. / A nagy rostál. S hallgat a legnagyobb."

2 A teljes életmű ismeretében tudjuk, hogy a teljes elhallgatás nem következik be Pilinszky pályáján, ellenkezőleg: a Nagyvárosi ikonok sivatagos éveit a Szálkák csaknem vulkánikus kitörése követi (két év alatt, 197l-l972-ben írja a kötet majdnem félszáz darabját), majd a Szálkák után még további két új verseskötete jelenik meg, a Végkifejlet és a Kráter. Egyelőre azonban a Nagyvárosi ikonokat tartjuk a kezünkben, a címadó ciklus tizenhárom versét, ahol a versek terjedelme is a minimálisra, néhány sorra redukálódik: van vers, amely egyetlen sorból s a címmel együtt négy szóból áll. Egy sírkőre. „Túlhevített virágcsokor." És olyan vers is található (a Párizs, 1963. keltezésű Kis éjizene), melyet egyik prózai írásából, egy Párizsból küldött „képeslapból", úti jegyzetéből mentett át.