Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

BALASSA PÉTER: Semmit se látni (Látnak s láttatnak-e Pilinszky látomásai?)

jelenik meg benne semmi és senki, aki más, másik vagy végtelenül garantált zárókő, bizonyosság, kihirdetés, végső szó, vagy ítélet volna. Nem Isten-látás, hanem az éjszaka hontalan fényessége. Ennyiben is igaz, amit Eisemann György ír, Angyalok a Pilinszky-lírában eímű esszéjében: „nem tartjuk a Pilinszky lírát misztikusnak, hanem olyan vallásosán tematizáló költészetnek, amelyben a transzcendencia immár sohasem kérdés-válasz formában (azaz megközelíthetően), vagyis sohasem diskurzusszerűen létezik, így tulajdonképpen nem is lehet része a kommunikációnak. Nem lehet választ várva »rákérdezni«: a lírai én felől semmi feltárulható nem mutatkozik. Isten és az angyalok nevének említése az a pillanat a Pilinszky-lírában, amikor beáll...»a kommunikációs csöndje«. Ezért érezzük úgy, hogy Isten, az angyalok nevének említése voltaképpen arra a nyelvileg üres helyre utal, mely semmit sem mond Isten és az angyalok misztériumáról, de nagyon is sokat tud mondani az emberéről. Némi leegyszerűsítéssel megállapíthatnánk, hogy Pilinszky lírai énje nem az Isten, hanem az ember misztikusa."

2 A végső fel-nem-tárulásnak mutatkozó mostani, itteni jelek láthatósága tehát a jövő, az apokaliptikus és az azon is túli, fokozhatatlan helyreállítás láthatóságát ígéri vakoknak, nem-látóknak, nem-láttátoknak. Vakreményt, szó szerint, nem pedig látást. Mostani, ideig való jelentésük éppen ezért: vagy igen bizonytalan, vagy egyenesen megadhatatlan. Amennyiben az apokalipszis a nem-látható, a nem-érthető titok kiderülése, amelyre majd akkor fény derül, annyiban Pilinszky látása csak ezt a világot, a miénket látja, amelybe ő is, olvasója is beletartozik, ahol elidőzik - tehát a vak ember költészete. Az igazi megpillantás apokalipszisében, midőn a Bárány (a Fiú) „megnyitja a könyvet" (Introitusz), akkor „szemét Isten is lehunyja", illetve „elsötétül minden kreatúra". Pilinszky János mindenkori költői és nemcsak költői beszéde mindig sötétben szól, amelynek mélyén, a mélypont ünnepélyein a fény és a látás - müszterion, azaz csukott szemek mögötti; a szemek lehunyása. Ez a vakság azonban határozott nem hivatalos értelemben vett teológiai elképzeléssel kapcsolatos, amelyet a költő Simone Weil gondolkodásához kötődve bontakoztat ki. Ami személyes, és ami szent című elmélkedésében írja a francia misztikus: „Valójában mi akadályoz hát meg abban, hogy kivájjam egy ember szemét - ha egyszer módomban áll és örömömet lelem benne? ... semmi, de semmi sincs, ami ráemelt kezemet visszatarthatná. Ami kezemet visszatarthatja, egyedül az, hogy tudom, ha valaki kivájná a szemét, lelkéig hasítana a gond, hogy rosszat tettek vele."

3 Ebből szinte önként adódik az, amit Pilinszky a művészi alkotás sajátos vakságának önkioltó hitelességéről ír egy 1976-os prózai szövegében: „Minden igazi művészet kizár mindennemű rutint. A dadogás az alfája és az ékesszólás az ómegája. Persze ennek a »stilusnak« kizárólagos jegye, hogy vak legyen, mint Homérosz. Vagyis olyan stílus, amit akár önkezével vakított meg az igazság.

4 Mivel Pilinszky, Simone Weillel együtt a szeretetet Isten túlkapásának mondja, s így a teremtést, mint az ok-talanul szerető önközlést és dialógus-keresést Isten