Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Vallomások és emlékezések - KOCSIS ZOLTÁN: Pilinszky Jánosról

Pißnszky JánosróC Kocsis Zoítán PILINSZKY JÁNOSRÓL Az az igazság, hogy ha én elkezdeném most mindazokat mesélni, amiket Jancsival átéltünk, vagy végigcsináltunk, akkor holnap estére sem tudnám befejezni; különben is az a véleményem, hogy a beszélgetés már egy olyan stádiumban tart, hogy talán a Fatál vendéglőben kellene inkább folytatni, mert meg kell, hogy mondjam, régen szórakoztam ilyen jól. Én nem tudom, érdekli-e Önöket az, hogy számomra milyen volt a Jánossal való első találkozás, illetőleg hogyan ismertem Őt meg, mert itt talán Vattay Elemért kivéve mindenki ezzel kezdte a visszaemlékezését. Nálam ez egyáltalán nem volt érdekes, mert János verseit akkor még nem ismertem. Tulajdonképpen az Új Ember rendszeres olvasója révén a prózájával kerültem először igazán mély összeköttetésbe. Meglehetősen komoly betekintésem volt az Ő teológiai és egyéb jellegű munkáiba is, de hát soha nem gondoltam... Én nem megyek elébe a nagy ismeretségeknek, szóval véletlenül szoktam összetalálkozni a szellemtörténet nagyjaival. Jánossal is hihetetlen körülmények között, a Múzeum körúti zenei antikváriumban akadtunk össze, amikor Ő már Jurtával - Jutta Schererrel - élt. Az antikváriumban előbb Jutkával találkoztam, és Ő mutatta be nekem „magyar barátját, Pilinszky Jánost". Ugyebár a szituáció nagyon egyedi, így én köpni-nyelni nem tudtam, hogy ezzel a ma olyan divatos kifejezéssel éljek, de megbeszéltünk egy találkozót, amikor majd fölmegyek a Hajós utcába. Föl is mentem. Most szeretnék egy kicsit reflektálni arra, amit Lengyel Balázs mondott: miszerint, ha jól értettem, akkor Ő mizerábilis életkörülményei miatt gyakran panaszkodott volna. Érdekes, hogy nekem már egyáltalán nem panaszkodott, és én tökéletesen adekvátnak is éreztem azt a zugot, ahol Ő napjai legnagyobb részét töltötte, tehát a fotöjt, a fotöj mögé Mári néni elől eldugott pálinkásbutykost, meg a könyvespolcot, az agyongyötört lemezjátszót, az agyongyötört lemezekkel, amelyeken centiméteres porréteg volt. Viszont meg kell hogy mondjam, Schubert C-dúr vonósötösének 2. tételét sehol nem hallottam szebben mint ott, a Hajós utcai lakásban, azon a rettenetes lemezjátszón, azon az őrült módon sercegő lemezen, és mégis valahogy János jelenléte, az ahogyan Ő - a nem zenész ráirányította a figyelmemet erre a csodálatos muzsikára, ezt olyanná tette, hogy valóban életem egyik legnagyobb élménye volt. Azóta is nagyon sajnálom, hogy már csak halála után kezdtem el nagyobb mennyiségben Schubertet játszani, hogy Ó nem hallhatta azokat az előadásokat. Szinte biztos vagyok benne, hogyha János még élne, és lenne itt egy zongora, akkor most játszanom kellene, mint ahogy párizsi tartózkodásaink során sem tudtam soha kibújni az alól - az egyébként nagyon kellemes kötelezettség alól -, hogy zongorázzak a jelenlétében.