Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Vallomások és emlékezések - FODOR ANDRÁS: Találkozások Pilinszkyvel

színészi beleéléssel adja elő Szagok című, talán önéletrajzi vonatkozású novelláját. - Jól bánik a szavakkal! - jegyzi meg Kardos (Pándi) Somlyó Györgyre, kit most látok először. (Úgy tudtam, Párizsban van.) Pilinszky döbbenetesen szuggesztív, szinte borzongatón eleven látomásként idézi meg (később Francia fogolyként ismert) Csak azt feledném című, nemrég publikált versét. Halljuk még Kormos szemléletesen poétikus Realizmusát. Benjamin verse kevéssé tetszik, Szabó Magdáé, Rába Györgyé nagyon. A köztünk ülő Lukácsy Sándor, első felszólalóként belekapaszkodik Major Ottó Újholdban közzétett Kegyetlen humanizmusába. Szigorú marxizmussal csoportosítja a fiatalokat. Major írásában az indokolatlan veszélyérzetet támadja. Lám, az intellektuálisok! Bezzeg Pilinszky, Kormos, Darázs egy szót sem szól. Hallgat a közönség soraiban ülő Lakatos István és Rubin Szilárd is. A vita végül rossz irányba tolódik. A fal mellett ácsorgó, olaszos arcélű vendég: Rozgonyi Iván, körülményesen, elvontságokkal küszködve, legalább húsz percig fejtegeti amúgy figyelemre méltó tételét, miszerint a költőnek mindig izolációra van szüksége. Már keresztbe beszélnek az orra előtt, de csak nem hagyja abba. (Voltaképpen persze, igaza van.)" Utólagos filológiai adalékként talán nem érdektelen megjegyeznem, hogy a Kinizsi-versét felmondó Benjámin ez idő szerint még vállalja az „újholdasok"at. Lukácsy Sándor viszont, a népi kollégiumok korabeli Valóság-folyóiratának szerkesztője, a pártos perzekutor esztétika elkötelezettjeként szemben áll velük. A későbbi Újhold-antológiák szerkesztője, Lakatos István csak hallgatója ennek a demonstrációnak, akárcsak évfolyamtársam, Lator László. Ő meg én, Rába biztatására küldtünk írást az Újholdnak, de kézirataink a készülő utolsó számok anyagában valószínűleg elkallódtak. Az est sokféle élményéből egyet máig szóló érvénnyel ki tudok emelni: Pilinszky elementáris versmondását. Akkor állapíthattam meg először, hogy előadói készsége, lírai önazonosulása páratlanul eredeti. Alkata, habitusa révén képes rá, hogy hangjában a szavak testét, hangulati, szellemi auráját tökéletesen eggyé olvassza. Képes úgy átlényegülni az interpretációba, hogy figyelmünk feléje bűvölt pórusai a mondandó kifeszített rostjaiba, a szavak közti csendek titkaiba is megtapadhatnak, hogy szinte fizikailag éljük át vele a megidézett lelki drámát. E vers hallatán is igazolódik az, amit Tüskés Tibor monográfiája a Vargha Kálmán-féle Magyar stílusgyakorlatok Pilinszky-szövegéből, A vers születése témában citál: „Nálam az alakuló vers rendszerint igen erős szituációérzésben jelentkezik... A látszólagos zavarban a rendező szigor s a determináltságban a felszabadító működés megpillantása: számomra ez jelenti a mű születésének pillanatát. " A közös alkalom után az egymásnak is szóló személyes találkozás lehetősége 1949 januárjában, Sárközi Márta Csopaki utcai lakásán következik. A mintegy húsztagú esti társaságba Szász Imrével s néhány más kollégistával vagyok hivatalos. Lakatos István nyit ajtót. Bemutatkozom Márkus Annának, a háziasszony unokahúgának. Németh László lányai közül Magda nyújt elsőül kezet.