Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

TARJÁN TAMÁS: Pilinszky, a színműíró (Gyorsrajz)

lenül a másikhoz intézett szó". Kifejti azt is, ki - milyen transzcendens létező a megszólítottja ennek a beszédnek. Lényegében egyetértve megállapításaival, a magam számára így árnyalom e beszédmódot: Pilinszky verseiben szinte mindig a lírai alteregó imabeszéde intonálódik, ez az imabeszéd azonban sem nem az esengés, sem nem a dicsőítés, sem nem a beleolvadó azonosulás szituációjából fogalmazódik, hanem az izzó, sürgető értés- és átélésvágynak a mondhatni számonkérő szituációjában. Ez a léthelyzet mindig az egész életre fogságba vetett, a fogság mint archetipikus létállapot által leírható egyén: az egyértelmű döntésre hiába váró el nem ítélt ego léthelyzete. A „másikhoz intézett szó" segédegyenesét a drámákhoz fölhasználva: Pilinszky színművei hangsúlyosan nem a másikhoz szólásnak az alapformájával élnek, nem ezt a formaproblémát vetik föl. A Pilinszky-színművek szavai sokszor (esetleg csak látszólag) célzatlan szavak, nincs megszólítottjuk, vagy nem egyértelmű, ki a megszólítottjuk. Az ima-beszéd önmagába fordul vissza; értelmének - valamilyen minőség jegyében intenzív, fölajánló kapcsolatot teremtő képességének - visszavételével önmaga elemi formáját oltja ki. A megszokott dialógus csak fragmentálisan érvényesül, s a drámaegésznek nincs dialógusos koherenciája: folyton új, újfajta dialógusok indulnak el benne, melyek rendre a drámai valóságról kialakított képünk átstrukturálását követelik. Az olvasónak, nézőnek így nincs olyan szilárd, állandó rápillantási, értelmezéspontja, ahonnan egy Pilinszky-darabot osztatlanul, homogén voltában átláthatna. Egy tervezett drámatörténet Pilinszky-fejezetének lapjain igyekszem majd vállalkozni az alig-alig lehetséges cselekmény-rekonstrukcióra, mint az allegorikum alapjának fölfejtésére. Hasonlóképp a figurák értelmezésére, az állati alakok, a hangok szimbolikájának és szerepének tisztázására. A majdan részletezendő szövegkérdések közül itt példaként említem az instrukció földuzzadásának tényét. Az egyik jelenethez, mely valójában soványabb a rá vonatkozó utasításoknál, így ad eligazítást a szerző: „Az üvegajtó kicsapódik; üvegkalitkát hoznak be. A kalitkában férfi ül. A műveletet felesége irányítja. A kalitkát a hordárok valahol a középen teszik le. Sose derül ki, hogy a kalitka lakója filozófus, de ez nem is fontos. Felesége - egy kelletlen öreg hölgy - úgy kezeli a kalitkát, mint holmi keltetőgépet. Négy sarkában fölcsavarja a villanyt. A filozófus fölriad a fényre, és gépelni kezd. A kézirat hosszú göngyölegben folyik alá a padlón. Közben a Prelátus kikanalazta a vajas pürét. Hátrahanyatlik, és az ínyét nyalogatja. A filozófus kopogtat az üvegkalitkán. Dörömböl. Felesége hosszan figyeli zajtalan kitörését, majd lassan átmegy a termen, s kiköt a verítékező madárnál. A filozófus visszaül, és tovább gépel. Majd kifejti, amit írt, de mindebből egy szó se hallható ". A drámának ez a dísztelen, terjedelmes instrukciója egyértelműen az eljátszandó: a színre kerülő műre hárítja a dikció nélküli szimultán aktus kibontakozását, megelevenítését; a textusban csak egy alap- és néhány mellékviszonylat vázolódik. A kijelölt feladat színházi értelemben nem megvalósíthatatlan, de színész legyen a talpán, aki hangtalanul, az írógép általános értelmiségi, irodalmi utalású attribútumának segítségével el tudja játszani, hogy ő