Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

HANKOVSZKY TAMÁS: Krisztus és Sziszüphosz

Mindenesetre az ő műveinek megismerésével párhuzamosan tűnik el Pilinszky prózájából Camus neve, és az abszurd fogalma, mint ahogyan Weil sem találta ezt alkalmasnak a világ és az ember kapcsolatának leírására. Úgy látszik a világban való létmódunk újragondolása szünteti meg Pilinszky számára az abszurd problémakörét. A Camus-vita lezárulása azonban nem egyik napról a másikra történik, még ha az 1967-es év döntőnek tűnik is ebből a szempontból. Ekkor jelenik meg ugyanis a Krisztus és Sziszüphosz című esszé a diadalmas-szép záró sorokkal: „Ami Jézus áldozatában történt és történik - az súlytalanítja Sziszüphosz szikláját, árnyékba borítja éjszakáját és ragyogásával kioltja a mítoszhős valószínűtlen mosolyát. (...) Hogyan lehetne hát az emberiség szenvedésének modern hőse Sziszüphosz? Sorsa betöltheti egy könyv, egy esszé, vagy akár egy színházi este keretét. De mi, emberek egy olyan mindenségben élünk, szenvedünk és hullunk el, aminek titkát az értünk és velünk szenvedő Isten törheti fel egyedül számunkra."

36 Ugyanebben az évben hangzik el az az előadás, mellyel Pilinszky ars poeticájává teszi Camus-től való elhatárolódását és Dosztojevszkijhez való vonzódását. Egyébként innentől kezdve találkozunk mind gyakrabban Pilinszkynél az orosz író nevével, valamint a hozzá kötődő, a Camus-től oly idegen fogalom, az alázat is ekkortól lesz domináns prózájában. Az 1967—73-ig terjedő években mindamellett még születnek a korábbi vitához kapcsolódó szövegek. Ezekben azonban már nem valamiféle szembenállás érződik, hanem a megelőző időszak vívódásainak lecsendesülése. A megszerzett tapasztalatoknak egy új bizonyosság nyugalmával történő önálló megfogalmazásait olvashatjuk ebből az időszakból. A vita meghaladásának csírái már 1965-től kimutathatók. Ekkor írta a költő Dosztojevszkijről, hogy túllátott az abszurd problémáján. Egy évvel később az abszurditás Isten békéjének való átengedéséről beszél,

37 igaz itt még az abszurditás fogalmában az egész emberi élet van összefoglalva, mint ahogy a következő sorok is még a Camus-i problematikához köthetők: „Létünk abszurditásában ő (ti. Jézus) nem kereste az öngyilkosság kiegyenlítését, hanem fölülmúlta magát az abszurdumot."

38 Ameddig Pilinszky mintegy felül kívánt kerekedni az abszurd filozófiáján, addig az fogva tartotta őt, mint ahogy összekapaszkodnak a birkózók, és nem eresztik egymást. 1965—67-től azonban maga is „túllát" az abszurd problémakörén. Szemléletváltásról van itt szó, melyben bizonyára Simone Weil gondolatainak is nagy szerepe volt. Pilinszky eddig csak a hasonló léttapasztalatból levont filozófiai-magatartásbeli következtetések terén tért el Camus-től, ezentúl ittlétünk elemzésében, értelmezésében is különbözik tőle: nem tekinti többé abszurdnak az emberlétet: „Egy ember élete, életünk, kívülről nézve vízszintes vonalnak hat, mely a születés pillanatától a sírig ér. Eletünk valószínű realitása azonban a magasság és mélység függőleges síkján zajlik le, pontosabban: egyszerre a két síkon, vagyis a »kereszt realitasaban«. Eletünk, létünk nem is annyira abszurd, kétértelmű, mint inkább kétsíkú, két dimenziójú. S mégis: azáltal, hogy keresztre verve élünk és halhatunk, létünk - épp e meghasonlottság árán, attól, hogy nem egy-