Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

HANKOVSZKY TAMÁS: Krisztus és Sziszüphosz

síkú vonal - épp attól, épp azáltal, hogy »meghasonlott« és drámaian, mi több, tragikusan megosztott - épp ettől a reménységgel és megváltással teljes. Életünk épp ettől nem holmi hernyóaraszolás pillanatról pillanatra bölcső és koporsó között, hanem a keresztnek mélységgel és magassággal beoltott »boldog meghasonlottsaga«."

39 Az idézet olyan hévvel állítja az abszurdot felülmúló igazságot, hogy ismétlődő nyomatékosításait a mondatok grammatikai szerkezete néhol már alig-alig képes elviselni. Szó sincs itt az énnel szembefeszülő, a testi valónkat is magába foglaló Camus-i külvilágról. A Pilinszky által mindinkább birtokba vett kereszténység ugyanis, mely a testet annyira felértékeli, hogy annak feltámadását is hirdeti, máshová helyezi az én határait. (Bár az így elkülönített külvilág sem lehet gyökeresen idegen.) A keresztény antropológia inkább kétdimenziójúnak, mint kettéosztottnak láttatja az embert. Ha helyet is kap rendszerében az, ami Camus-nél az újkori filozófia bizonyos örökségeként végletessé van fokozva, vagyis a szellemi-lelki dimenzió felértékelése az anyagi valósággal szemben, ez csak annyit jelent, hogy nem a test vonja magához a lelket a feloszlásba, hanem a lélek sorsa, az örök élet jut osztályrészül a testnek is. Camus amennyire teheti, elhatárolódik a testi valóságtól, mert nem hisz annak ilyen lehetőségében, és az ember méltóságát a testtől függetlenedve, az ellen lázadva próbálja kiharcolni. A „személytelen determinizmustól" való elszakadásnak ez a sikertelen kísérlete okozza aztán az abszurdot. Pilinszky kiküzdött szemléletében ennek a determinizmusnak személyre szóló következményei vannak. Persze az alázat Isten szeretetével szemben nem szünteti meg a meghasonlottságot, amelyet magában tapasztal az ember. De éppen a meghasonlottság tagadhatatlan jelentkezése bíztat természetet meghaladó rendeltetéssel. Az iménti idézet nemcsak azt mutatja, miképpen vált Pilinszky számára az abszurd fogalma meghaladottá, hanem a Vonzások közt című vers világához is közelebb vezet. Még többet fed fel ebből egy szilveszteri elmélkedés, mikor az előző cikk gondolatait még kifejtettebben adja elő. Érdemes tehát hosszabban idézni: „Törékenyebbek vagyunk az anyaföldnél, mégis bizonyos értelemben függetlenebbek nálánál. A Föld minden évben meghal, szemünk láttára hóbafagyba dermed pályája törvényei szerint. Persze mi is meghalunk egyszer, s akkor valóban meghalunk, de a mi végérvényes halálunk - hitünk szerint - egy valódi öröklétbe fordul át. Innét, hogy bár törékenyebbek vagyunk a fölénk feszülő égboltnál, e törékenységünkben is - reményeinkkel és számvetéseinkkel - fölébe növünk az égi mechanizmusnak, földünk és csillagaink örökös jelenének. Épp abban, hogy mulandóságunkat érzékeljük is, fészkel meghívatottságunk reménysége. Hogy szenvedésünk mélyebb a kövek és a föld szenvedésénél, szintén ettől van. Arcunkban az öröklét fényétől szomorúbbak a ráncok minden más teremtményénél, ahogy tőle sugárzóbb örömünk is. (...) Míg a mindenség a szakadatlan mulandóság jegyében él - mi halandók és halhatatlanok vagyunk. E valódi és feloldhatatlan feszültségből született egész kultúránk, és minden imádságunk. Abból, hogy itt vagyunk, s mégse vagyunk