Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

HANKOVSZKY TAMÁS: Krisztus és Sziszüphosz

rencsétlenség nevet kapja, míg a bűn az Istentől elforduló irányultságot jelenti csak. Az ember nem képes messzebb menni Istentől, mint ahová helyeztetett. A bűn lázadás ez ellen a helyzet ellen: mégpedig tökéletesen eredménytelen lázadás, hiszen testünk, mely maradéktalanul része a világnak, alá van vetve a világ törvényeinek. „Egy vak mechanizmus, mely egyáltalán nem számol senki szellemi fejlettségének fokával, hányja-veti az emberiséget..."

32 Az ember mint testben létező a növényekkel, az állatokkal és az egész tér-idő által meghatározott teremtéssel együtt szükségszerűségek játékszere. De lelke által, mely szabad, különbözik is a világtól, így az mint idegen, mint ellentétes jelentkezhet vele szemben. Az emberi szabadság azonban éppen abban nyilvánul meg, hogy hogyan viszonyul a világhoz. A szükségszerűség mechanizmusa ugyanis „felőlünk nézve, a mi perspektívánk szerint, tökéletesen vaknak látszik. De ha magunk fölé emeljük szívünket, a mindenség fölébe, a tér és idő fölé, oda, ahol a mi Atyánk van, s onnét pillantunk vissza e mechanizmusra, egészen másnak tűnik majd szemünkben. Ami idáig szükségszerű volt, innét most engedelmességnek látszik. Az anyag tökéletesen passzív, s ennélfogva tökéletesen engedelmeskedik Isten akaratának. Kiváló modell ebben számunkra."

33 Az ember követheti ezt a modellt szabad részével: elfogadhatja az alávetettséget, vagyis (azon túl, hogy szükségszerűen engedelmeskedik) akarhatja az engedelmességet, vagy pedig lázadhat Isten és a szolgálatában álló világ ellen. Az a feladata, hogy felismerje Istent a neki engedelmeskedő mechanizmusban; hogy belássa: a „gondviselés műve, hogy Isten a szükségszerűséget vak mechanizmusnak akarta."

34 így az öröm és a fájdalom egyaránt Isten hírnökeivé válnak a lélek, illetve a test számára. Sőt, a legborzalmasabb: a testi kínból lelki nyomorúságból és társadalmi bukásból kristályosodó szerencsétlenség, Isten távolságának végletessé fokozódó átélése, Isten „átkelőhelyévé" lesz a világ „elsötétült ernyőjén" keresztül. Ilyen értelemben beszélhetett Pilinszky is „Isten távollétének kegyelméről". Simone Weil tehát Camus-étől homlokegyenest eltérő feleletet ad a közös tapasztalatokra. Talál egy nézőpontot, Istenét, ahonnan nem látszik értelmetlennek a világ. Ily módon pedig megőrizhető Isten fogalmának két lényeges eleme: a mindenható gondviselés és a jóság. Ezeknek elvitatásával együtt burkoltan maga Isten is tagadottá válna, így azonban továbbra is állítható marad. Míg Camus-t a lázadáshoz juttatja el a világ ellenséges struktúrája, addig Simone Weil belátja, hogy az ember mindennapi nézőpontjáról nem látható a teremtés valódi rendje, és ez alázatra készteti: a passzív engedelmességet választja, vagyis aláveti magát a Teremtő gondviselő szeretetének. Volt már szó arról, hogy Camus a világtól való különbözőségében ragadja meg magát, és ez teszi lehetővé számára a lázadást. Ezen a ponton éri őt Pilinszky részéről kritika: „A puszta intellektus egyedül a személytelen determinizmus megpillantásáig jut el, a személyre szóló kényszerűség fölismerése egyre távolodik tőle".

35 Talán nem tévedés ebben a Szerencsétlenség és istenszeretet fordításával nagyjából egy időben született töredékben Simone Weil hatását látni.