Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

HANKOVSZKY TAMÁS: Krisztus és Sziszüphosz

riasztó sivatag maradna, s Albert Camus faggatására: morális és filozófiai kötelességemnek érezném az öngyilkosságot."

29 Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a Camus-vel folytatott szellemi küzdelem második fele egybeesik azzal, amikor Pilinszky megismeri Simone Weil írásait. Ezek minden bizonnyal nagy szerepet játszottak a vita lezárulásában. Ezért mindenképpen szemügyre kell most vennünk Simone Weil néhány gondolatát is, különös tekintettel a Pilinszky kivonatos fordításában 1965 végén megjelent Szerencsétlenség és istenszeretet című esszében foglaltakra. Ez nem tárgyalja kifejezetten az abszurd problémáját, de letagadhatatlanul egy időben keletkezett a Sziszüphosz mítoszával - a század legnagyobb abszurditásának közepén. Simone Weil mint az úgynevezett teodiceai probléma egyik megválaszolója érdekes most számunkra. Camus esetében nem vetődik fel Isten jóságának és mindenhatóságának dilemmája, mert ő a világot csak immanenciájában hajlandó szemlélni, a rosszat nem szembesíti Istennel. Pilinszky némileg naiv álláspontot foglal el, legalábbis vallásos cikkeiben, ahol jobbára megelégszik az emberi bűnre való hivatkozással, és a megváltó-gondviselő Istenben való bizalommal. Természetesen ő sem vonhatta ki magát az európai kultúra egészét érintő probléma alól, talán ezért is volt számára annyira fontos Simone Weil megoldása, aki sokkal árnyaltabban értelmezi az emberlétet. Weil tulajdonképpen ugyanazzal az eljárással él, mint a deizmus: távolságot iktat az Isten és az ember közé. A hagyományos deizmus azonban kétélű fegyver: Mikor a világot egyre inkább függetleníti Istentől, vagyis őt csak mint teremtőt ismeri el, de elvitatja tőle a létfentartó-gondviselő funkciót, akkor nemcsak a rossz létezésének magyarázata előtt nyit meg új, Isten számonkérhetőségét mindinkább csökkentő utat, hanem a számonkérő Isten képzetét is elveszti. Minél inkább erre az útra lép a gondolkodás, annál jobban elveszti hatékonyságát a bűn fogalma a rossz megmagyarázására. A világ mindinkább abszurddá válik: nem az esetleges isteni gonoszság és nem az emberi vétek okozza a rosszat, hanem a létezők rendje. Hogy a deizmus eme logikájától függetleníthesse magát, Simone Weil úgy jár el, hogy az Isten és az ember közötti távolságot nem közvetítés nélküli űrként fogja fel, hanem kitölti, mégpedig a teremtés anyagi komponensét teszi meg az Isten-ember viszony tényezőjévé, s kettős szereppel ruházza fel: „Ez a világ becsukott ajtó. Akadály, ám ugyanakkor az út."

30 Weil szerint az ember maga hozta létre a távolságot, mely elválasztja Istentől, azzal, hogy elkövette az engedelmesség megtagadásaként értelmezett ősbűnt, mely azóta mindannyiunkra kihat. A szabadságunk rossz használata megfosztott bennünket a szabad döntések legfontosabbikától, ezentúl „már a helyünkre vagyunk szegezve"

31

, nem tudjuk megtenni az utat Isten felé. Egyetlen döntés áll a hatalmunkban: tekintetünk szabad maradt - lecövekelve ugyan, de fordulhatunk még Isten felé. Weil szóhasználata itt eltér az általában alkalmazott keresztény terminológiától: megkülönbözteti egymástól az Istentől távoli és az Istentől elfordult állapotot. Az egyes ember Istentől való távolsága nála a sze-