Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)
HANKOVSZKY TAMÁS: Krisztus és Sziszüphosz
„A bűn - keresztény realizmussal szólva - még Istennek is keresztje lehetett. Realizmusunk kötelez annak bevallására, hogy mi a bűnt a teremtett világ legsúlyosabb kövének (kiemelés tőlem H. T.) tartjuk, s még a legszentebb szívnek is egy életen át kell virrasztania a vele való harcban." 24 Pilinszkynél tehát az abszurd nemcsak kő, hanem kereszt is. Abban a pillanatban azonban, amikor a kő mellé a keresztet állítja, nemcsak a bűn, hanem a megváltás képzetét is idézi. Camus szemében ezzel már végre is hajtotta az egzisztencialisták „ugrását", a filozófiai öngyilkosságot, amikor a gondolat nem éri be önmagával, hanem a birodalmán kívüli területre sodródik: a gondolkodó a „halálig tartó logika" helyett a „hit vigaszába menekül". Persze Pilinszky szemében a hit nem vigasz. Igaz, úgy véli, hogy „aki komolyan nézi az életet, annak kétségbe kell esnie." Ám szerinte egyedül a hit képesít Camus eszményére, a tisztánlátásra. Mert: „egyedül a hívő meri szemügyre venni az élet teljes értelmetlenségét", hiszen a „hit nem más, mint a kétségbeesés felülmúlása." „Aki nem hisz, az egyszer se merészelt kétségbeesni." Az iménti mondatok Pilinszky egy naplójegyzetéből származnak 25 , mely bár nevet nem tartalmaz, nyilvánvalóan Camus-vel foglalkozik. Róla szól ez a kijelentés is: „S akkor mégse lesz öngyilkos: gyakorlatilag sose mert kétségbeesni" (Való igaz, Camus a kétségbeesés helyett a reménynélküliséget vallja magáénak. 26 ) A kétségbeesésre egyetlen méltó válasz van, olvashatjuk Pilinszky feljegyzésében, a cselekvő hit. Ennek radikalitására a hitetlen csak öngyilkosságával adhat választ. Camus attitűdjét Pilinszky tehát nem ismeri el, művét a puszta intellektus szülöttének tartja, így lesz az szemében „csak »irodalom«", nem pedig művészet. Mivel az intellektus szó nemegyszer kapcsolódik nála Camus-höz - a következő sorok olvasásakor is joggal gondolhatunk őrá: „Az intellektus a kopár tájban kopár tájat lát - a művészet szépséget. Az intellektus a gyerekek szenvedésében botrányt - a művészet titokzatos mélységet." 27 Ezek a gondolatok már Pilinszky költői hitvallását érintik. Nem csoda, hogy az idézett szakaszt megelőzően az Ars poetica helyett című írás egyik motívumát találjuk: „Isten átvérzik az idő-és-tér szövetén. Az ártatlanul szenvedő gyermek az ő megjelenése a teremtésben." Mindeddig csak arról szóltam, hogy Pilinszky másban látja az abszurd eredetét, mint Camus. Természetesen ez másfajta viszont is eredményez például az ártatlanok szenvedéséhez, ami az abszurd legkézzelfoghatóbb jele. Ismerjük a szentenciává vált mondatot: „botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént" 2 *. De nem csak azért szent, mert Isten megengedte, hogy megtörténjen, hanem elsősorban azért, mert az ártatlanul szenvedőkben Krisztus szenvedése ismétlődik. Ilyen módon Isten inkarnálódik újra és újra. A keresztény hagyomány régi hangja válik itt hallhatóvá: szenvedésünkkel kiegészíteni azt, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik; valamiképpen részt vállalni a megváltás művében. Pilinszky ars poeticájában ugyanez a motívum szerepel. „A költészet számomra ha nem is pontosan ezt jelenti, de majdnem ezt: a jóvátehetetlen jóvátételét. Vagy legalábbis az első lépést a képtelenség e sötétjében. Ha ebben nem hinnék, számomra minden siker és minden öröm
