Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

REISINGER JÁNOS: Pilinszky és Simone Weil

(Pilinszky és Simone 'Weit Rising er János PILINSZKY ÉS SIMONE WEIL Pilinszky János és Simone Weil kapcsolatát maga a költő segített megvilágítani a Vigília 1979. novemberi Simone Weil-emlékszámába írott cikkében. Hónapokkal azelőtt kértem tőle ezt az írást, melyet többszöri unszolásra készített el, és postán küldött el nekem. A cím - Pásztorlány és katona - valamint az utolsó mondat egy-egy javítása tőlem való. Pilinszky visszaemlékezése szerint 1963 nyarán, Párizsban „csaknem találomra" vásárolta meg Weil egyik könyvét, de elolvasásához 1964 nyarán jutott el. Francia nyelvismeret nélkül, kis kéziszótárral vágott neki „a nagy kalandnak". A következményeket azután mindannyian ismerjük. Rövidesen - az 1960-as évek második felétől - sorra készültek el és részben meg is jelentek a költő Weilfordításai, melyeket teljességükben Kegyelem és nehézkedés címmel 1994-ben jelentetett meg külön kötetben is a Vigília. Bár az első, részletes Weil-ismertetés már 1950-ben napvilágot látott a Vigiliában (Füzesséry Katalintól), elmondhatjuk, hogy a zsidó származású francia gondolkodó nevét és eszméit Magyarországon igazán Pilinszky tette híressé. A kérdés most már az, hogyan, miben hatott Weil Pilinszkyre. A megismerkedésnek fent jelzett rövid története sugallja, hogy a költő rendkívülien mély azonosulása nem ment volna végbe anélkül, hogy előzetesen benne is ne formálódtak volna ki Weil-i gondolatok. A hatás leírásához mindenekelőtt ezeket kell sorra vennünk. Pilinszky költői világképe az 1940-50-es években kialakult, zárttá rögzült. Esztétikailag a tragikum, gondolkodástörténeti leg a deizmusnak a 20. századi egzisztenciafilozófiával rokon válfajai jellemzik ezt. Különösen szembeötlő költészetében a gondviseléshitnek a megrendülése, sőt szinte szenvtelen tudomásulvétele. Isten, ha van, legfeljebb „párnát" adhat „a pusztulásnak" - hirdeti az 1949-es Panasz. „Lát"-ja az emberi életet, vissza is várja a tékozló fiút, de a Vele való együttműködés személyes és közvetlen módjai nem rajzolódnak ki - vehetjük tudomásul az 1956-ban megjelent Apokrifom. Az Istennel való elégedetlenségnek, lázadásnak különböző árnyalatait szemlélhetjük a Panasz-szal egyidős Örökkön-örökké-ben, mely mintha eleven cáfolat lenne a Jézus Krisztustól „egyedül az Isten"-nek (Jn. 17:3) nevezett mennyei Atya sok-sok ígéretére, hogy ti. „Az Úr nem hagyja éhezni az igazak lelkét" (Péld. 10:3). Hasonló látomással kavar fel a Jelenések VIII. 7. Az egyéni tragikumtól a léttragikum felé haladó Pilinszky költészetét - ahogyan azt Radnóti Sándor (egyébként a költő számára is) megdöbbentő határozottsággal leírta - egyre inkább jellemzi a „pusztulás" egyetlen szavával oly sokatmondó kategóriája, mint Vörösmartyt is a „vész" egyetemes és mindent legyőző erejűvé nagyítása. Nem tartom véletlennek, hogy Pilinszky Vörösmarty