Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)
REISINGER JÁNOS: Pilinszky és Simone Weil
(Rgisinger János Előszó című versét szinte mint sajátját adta elő az 1950-es évek baráti társaságaiban, de a jóval későbbi Ok című lemezfelvételén is. Mindezt röviden végiggondolva a Simone Weil-hatás sem tűnhet különösnek és megmagyarázhatatlannak életművében. Mert Weil gondolkodása is alapvetően a tragikumra épült gondolkodás. Istenképéről sokan megírták már, hogy a sztoikus amor fati-val, a gnoszticizmusnak és a későbbi misztikának megannyi válfajaival rokon inkább, mintsem a tiszta forrással: a bibliai kinyilatkoztatással. Weil abdication-eszméjében - hogy Isten visszavonult és magára hagyta a világot - Pilinszky előbbi sugallatainak megerősítését, markánssá-tevését láthatta. Ugyanakkor „a képzelt mennyországot", az emberi illúziókat, ábrándokat, hamisságokat kérlelhetetlenül leleplező Weil szinte a prófétaság képzetével társult a magyar költő előtt. Nemcsak igazi és átfogó világszemléletet, hanem mintegy igazi vallásosságot és hitet is jelentett számára. A Petőfi Irodalmi Múzeum számára, 1969. VII. 26-án készült beszélgetésben így foglalta össze ő maga is a Weil-hatást: „Weil azért volt számomra vakító élmény, mert ő egy sokkal nagyobb és nehezebb anyagban teremtett csodálatos világosságot". (Pilinszky János összegyűjtött művei: Beszélgetések. Századvég Kiadó, Bp., 1994. 52.) Minden komoly szellemi hatás természetéhez tartozik, hogy van, amit lerombol és van, amit megerősít annak az embernek a szemléletében, akire a hatás kifejthette erejét. Befejező kérdésünk ezért csak az lehet: mit adott - helyesbített vagy állandósított - a Weil-hatás Pilinszky gondolkodásában és lírai életművében? Úgy vélem, érintetlenül hagyta a tragikus világképet, az 1940-50-es években kialakult világszemléletet. Nem megváltoztatta, hanem megerősítette, állandósította. A kései rövid versek - a Szálkák (1971-72), a Végkifejlet (1973-74), a Kráter (1974-75) versei - az ^/w/rn/harmadik részének ismétlései. A nagyobb lélegzetű lírai műveket felváltó töredékek az ottani eszméknek szinte betegesen túlhajtott megerősítései. Nem kétlem, hogy a „roncs" közül „ragyogás" is elővillan, ahogy Loránd Gaspar nevezte. Egy rövid összefoglalás keretében ismét a gyorsan láttató példát keresve, az egyik legutolsó, Vázlat című Pilinszky-vers jut az eszembe, a prostituáltak közt fölnevelkedő 5 éves gyermekre emlékezve, mely így végződik: Micsicsák rabruhát viselt, én habos gallért és bársony ruhácskát. O elpusztult, én pusztulok. Pilinszky tehát a „pusztulás" énekese maradt, igaz, nemcsak elmélyülő, hanem kiszélesedő értelemben. Simone Weil felnyitotta a szemét Homéroszra, Aiszkhüloszra, Szophoklészre, majd később áttételesen Cranachra, Rembrandtra, Van Goghra, Dosztojevszkijre. Általuk szembesült a bűn és a belőle való szabadulás, az emberi gyengeség és a lelki szegényeket fölemelni tudó megváltás gyakor-