Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

BENEY ZSUZSA: Én: kadettja valami másnak (Pilinszky János és József Attila)

dulaton ment át, hogy az ezután írott verseknek természetszerűen kellett a József Attila-i költészetmodelltől is elfordulniuk. Ezt a költői fordulatot egyre inkább a személyiség fordulatának, törésének látom, s ha Pilinszky és József Attila viszonylatában próbálom értékelni, benne nem elfordulást, hanem a kapcsolódásnak egyszerre lehetetlenségét és vágyát érzékelem. József Attila személye, költészetének perszonális hangja csak jelképe a kapcsolat elvi lehetőségének - de talán - ha ezek a relációk elbírnák az egyértelmű definíciót - helyesebb lenne úgy mondani, hogy lehetetlenségének. Mindaz, ami József Attila költészetében a sokévszázados költői hagyomány utolsó, meghaladhatatlan pillanatát, s e tradicionális világképen átsütő modernitást, pontosabban a posztmodern jelentkezését jelzi: tehát a logikáján átütő rejtélyességet, a szekvenciális versszerkezetekben érzékelhető ugrásokat és kihagyásokat (melyeknek legfőbb példái a Medáliák és az Eszmélet c. költemények), a logika túlhajtásából fakadó paradoxitás, (pl. a Lényed ott minden lényeget kitölt típusú, térben és időben abszurd képek, a kettős értelmezhetőségek (mint pld az Eszmélet utolsó versszakának vonatablak-képe melyben nem tudhatjuk, hogy a költő szemlélője vagy résztvevője-e az ismétlődő kivilágosodási, eszmélő pillanatoknak) Pilinszky költészetének tudatosan, a tradicionális érthetőség igényétől elszakadottan lesz alapjává. Ha azt mondom, hogy ezeket a jelenségeket mind József Attila, mind Pilinszky költészetében a skizofrén világlátás jellemzőinek látom, a szót nem a szokásos patográfiai értelemben használom. Nem a személyiséget, hanem, messzemenő általánosítással a kort és a stílust, egy kultúrtörténeti korszak adaequat stílusát kívánom jellemezni: Pilinszky látásmódja éppen attól oldja el verseit, ami József Attila számára világnézete alapját és fenyegető démonaival szemben egyetlen és végső menedékét jelentette: a világnak tér és idő szerinti meghatározottságától. Pilinszky világát iszonyatosan konkrétnak, de nem meghatározhatónak érezzük: mintha a Költemény című vers befejező két sora egész költészetének emblémája lenne: Gyűjtőtábor a körülhatárolt / bizonytalan formájú terület. A földterület meghatározása irtózatosan konkrét: Gyűjtőtábor - de vajon csakugyan egy /o/ífterületet határoz-e meg ez a kifejezés? Az egész vers definíciók sorozata, s ez szinte belénk szuggerálja a konkrétumok iránti érzékenységet -, éppen ezért ugrik ki a sorból a „gyűjtőtábor" meghatározhatatlansága, nem földi, hanem más, metafizikai jelentése. Ezért lép ki a gyűjtőtábor fogalma a földi tér konkrétumainak világából, abba a nem-földi, mégis konkrét meghatározhatatlanságba, melynek úgy érzékelési, mind kifejezési megfelelője a paradoxitás. Pilinszky számára, mintha ez lenne a világ megélésének, appercepciójának egyetlen lehetséges módja; úgy tűnik, hogy számára a világ költői eszmélése kezdetétől paradox lényegében jelentkezett. De vajon eldönthetjük-e, hogy univerzumában ez a paradoxitás a megélés módja-e, merő szubjektivitás, melynek zárt, belső természetével sajátmaga is tisztában kellett, hogy legyen, mint ahogyan a kényszerképzetekben szenvedő elmebeteg is mindig sejt valamit érzékelésének és a tényeknek inkongruenciájáról (hiszen éppen ebből fakad szenvedése) - vagy ellenkezőleg: a világnak rendkívüli érzékenységgel megis-