Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

BENEY ZSUZSA: Én: kadettja valami másnak (Pilinszky János és József Attila)

mert hiteles lenyomata? A paradoxitás mindenképpen meghasadottságot és a két részre szakadt lét egymáson-átbukását, tér és idő viszonylatainak összezavartságát jelzi - de az összezavartság, ebben az esetben, sohasem kaotikus, hanem egy másféle, a normálisnál mérhetetlenül komplexebb logika terméke. Olyan logikáé, melyet teljességében képtelenek vagyunk követni, melynek csak egyes csomópontjait értjük meg, csomópontjait regisztrálhatjuk - úgy, mint ahogyan József Attila, aki számos megnyilatkozásában a létezés, illetve az érzelmek folyamatosságát csak e villanásszerű meghasadottságban látta, és mint Pilinszky, akinek egyedül ez a paradoxitás adhatott környezetet annak a belső megrendültségnek állapotához, mely állapotszerűsége következtében mindig pillanatnyi, és amely éppen pillanatnyiságában mindig mozdíthatatlanul örökéletű. A paradoxon tehát elismeri és egyben megállítja, sőt tagadja - és végzetesen hiányolja, azt is mondhatnók, hogy gyászolja - az időt. József Attila az időből - a valóságból - kizuhanás pillanatait mint a semmibe veszés aktuális fájdalmát élte meg, és ezt a fájdalmat szívtépően (szívtépően, mert szubjektív módon) fejezte ki. Pilinszky fájdalma nem szívtépő, hanem, ha szabad ezt a triviális szójátékot használnom, lélekbemarkoló. József Attila meszszemenően benne él a világban, s ezt nem csak képeiben, hanem abban is érzékeljük, hogy képei mindig primer, analógiás költői képek. Pilinszky világbanléte ennél sokkal komplexebb, mélyen ellentmondásos: nem analógiás, hanem metaforikus szerkezetű. Megkülönböztethetetlenül olvad bele a világ szenvedésébe, ugyanakkor azonban sajátmaga számára is éppen olyan idegen, mint a lét befolyásolhatatlan rejtélyessége. Különös, - és megint csak azt kell mondanom, paradox - módon csapódik ez ki a két költő Isten-élményében is. Bármilyen merészen is hangzik, költészete alapján éppen olyan vitatható József Attila, mint Pilinszky istenhite. József Attila költészetében azonban, ha Isten léte nem is, hiánya bizonyosságként érzékelhető. Ez a hiány érzelmileg, az én-te viszony kereteiben, a gyermeki kívánkozás és megcsalatottság relációjában fájdalmas. Pilinszky költészetének Istene ontológiai állítás, távolléte vagy hiánya nem kevésbé, de egészen másképpen: dermesztően fájdalmas, annak ellenére, hogy ezt a fájdalmat sohasem közvetlenül, hanem sejtésszerűen, mintegy rejtvénybe burkoltan éljük át. Kettősség ez is: József Attila Istene csak az énte viszony bensőségében szólítható meg, és ebben a viszonyban még ott is megszólíttatik, ahol erre kifejezett utalás nincs is (így pld. szerintem az utolsó versek otthon, párna képzetében). Pszichológiailag ennek a „beszédnek" (parlagé) közvetlensége ha nem is Isten létét, de lehetőségét mindenképpen bizonyítja. József Attiláról nem tudjuk, hisz-e Istenben - azt azonban igen, hogy nem problémája az Istenben-kételkedés. Pilinszky Istenképe, annak ellenére, hogy merőben szubjektív, lefordíthatatlan, és ahhoz, hogy megértsük tökéletesen bele kell helyezkednünk a költő látásmódjába, mégis teoretikus, teológiai állítás - egyszerre szubjektíven látott, és létezésében inkább állított mintsem éreztetett. De Pilinszky viszonya Istenhez éppen úgy változik, mint József Attila nyel vének-képeinek hatása erre a viszonyra: hiszen a korai versek közé számító Panasz