Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

LENGYEL ANDRÁS: Pilinszky János Ady-képe

használhatóbbak számunkra." (Pilinszky János, 1969. 110.) Azt is újra elmondja itt, hogy a költő-előd „költészete főként nyelvi és képi szuggesztiókból él." (Uo.) S az egyezéseket még jó néhány ponton ki lehetne mutatni. Ezeknél azonban szempontunkból fontosabbak azok a pontok, ahol a korábbi beszélgetés tanulságai továbblépésre késztették, s egy kiegyensúlyozottabb, sőt - végső lényegét tekintve - egyértelműen elismerő Ady-képet inspiráltak. Az első, ami e vonatkozásban föltűnő, az mindjárt a vallomás intonációja. Az első mondat ugyanis ez: „Ady ébresztett rá a költészet értelmére tizennégyéves koromban." (Pilinszky János, 1969. 110.) Ez a pozitív sugalmú nyitás pedig nemcsak rásugárzik az egész szövegre, s Ady kiemelt fontosságát mutatja a személyes élettörténetben, de ismételt megerősítést is kap a továbbiakban. A „királyi póz" bírálata s a nehezen fordíthatóság leszögezése után ugyanis a vallomás így folytatódik: „Ady jövője? Az értékelésben mutatkozó apály - szerintem - előbbutóbb eltűnik majd. Hiszen éppen költészetének »kiralyi eleme« rendkívül gazdag, sokrétű, ha sokszor több is van benne - sajnos - a nietzscheánus, mint az evangéliumi királyságból." S a „gazdagság"-nak ez az elismerése valamiképpen a klasszikus modernitásban megnyilatkozó - még megnyilatkozni tudó - énintegritás visszaigazolása is. Az egykorvolt személyiség emberi gazdagságának méltánylása, egy későbbi, rosszabb pozícióból, az Auschwitz utáni világból. Ez magyarázza meg, hogy Ady mérlege Pilinszkynél végül is igen jó: „Számomra mondta - mindenek ellenére - döntően és végérvényesen Ady a legjelentősebb modern magyar költő. Mint Baudelaire a franciáknál, ő az, aki Atlasz módjára megfordította hátán a régi világot, mondhatnám úgy is, a régi magyar világot. Ilyen tettre csak szuverén óriás vállalkozhatott. Hogy mások Európa modernebb törekvéseit közvetítették volna? Mit számít? Ady egy irodalomtörténeti pillanatban a glóbus ránk eső pontján magára vette és meg is fordította a világot. A többi irodalom. És többnyire csak irodalom már." (Pilinszky János, 1969. 111.) A vallomásnak ebben a részében több olyan tétel is van, ami némi magyarázatot igényel. Ha felületesen olvassuk e szöveget, föltűnik például, hogy itt Ady mint a „legjelentősebb modern magyar költő" szerepel. Ez pedig, látszólag, ellentmond Pilinszky korábbi tételének, miszerint József Attila a „legmodernebb költőnk". Valójában azonban, ha jobban belegondolunk, itt nincs ellentmondás. Pilinszkyhez valóban József Attila tragikus létélménye, léttapasztalata állt a legközelebb; az én-vesztést „dokumentáló" kései József Attila-költészet kétségkívül közelebb van az Auschwitz utáni ember tapasztalataihoz, redukáltság-élményéhez, mint Ady „titáni erőfeszítése". De Pilinszky azt is tudta, hogy - igaz, egy merőben más történeti szituációban - Ady valóban szuverén személyiségként tudott megnyilatkozni. Ahogy a vallomás ki is mondja: „szuverén óriás" volt. Az én-integritásnak az ilyen fokú létezhetését az én-vesztést átélő kései modernitásbeli ember, kivált pedig a posztmodern elkötelezettje, persze nemigen ismeri el. Ha nyíltan talán nem is, implicite illúziónak véli s mint számára (már) lehetetlent, elveti. Hogy Pilinszky, minden modernitáskritikája ellenére, nem így tett, az legalábbis mélyen elgondolkodtató. Oka ennek, részben, nyilván egy magasfokú in-