Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

LENGYEL ANDRÁS: Pilinszky János Ady-képe

tellektuális realitás-igény, a dolgok bevallásának bátorsága. De az ok csak részben lehetett ez. A magyarázat lényege megítélésem szerint mélyebben, irodalom és élet viszonyának nem-esztéticista fölfogásában keresendő. Pilinszky szerint ugyanis, mint látjuk, Ady teljesítménye az volt, hogy „egy irodalomtörténeti pillanatban a glóbus ránk eső pontján magára vette és meg is fordította a világot. A többi irodalom. És többnyire csak irodalom már." (Pilinszky János, 1969. 111.) Márpedig ez a gesztus, az, amely a „csak irodalom" kitételben kétségkívül benne van, félreérthetetlenül jelzi, hogy az önelvű, önmagára záródó irodalomnál Pilinszky magasabbrendű, fontosabb értéket vagy értékeket is tételezett. Olyan értéket vagy értékeket, amelyeknek mérlegén Ady egyenlege pozitív volt. A kérdés azonban éppen az, mi volt, mi lehetett ez az irodalomnál fontosabb érték? Az Adyról írott vallomásban ez nincs kifejtve, de a Pilinszky-életmű és irodalom ismeretében föltételezhető, hogy itt valami szakrális, vagy inkább metafizikai dimenzióra kell gyanakodnunk. Ahogy ugyanis Tüskés Tibor írja róla: „Ars poeticája szerint a művészet [...] szakrális eredetű és célú: a költő feladata annak a spirituális útnak a bejárása, amelynek során a tényektől eljut a valósághoz." (Tüskés Tibor, 1992. 6.) Azaz létkérdésekről, léttörténetről van itt szó valamiképpen. Ez tehát lényeges eleme kell legyen az Adyról írott vallomás értelmezésének is. S bizonyos, hogy ezzel Pilinszky egy nagy tradícióba tartozik bele. Abba, amely szerint a „művészet ugyanabba a szükségletbe gyökerezik, amely a vallást és filozófiát is életre hívja", s amelynek föladása, az irodalomnak puszta önelvűségre redukálása - Hegel szerint például - a művészet végét jelentené. (Hadd utaljak itt, bővebb magyarázat helyett, Márkus György [1996. 4.] kitűnő tanulmányára.) Pilinszky érvelésének ez a szakrálisba és metafizikusba való belekapcsolása azonban, valljuk meg, így még túl általános, sőt közhelyes. Közelebb jutunk az érvényes magyarázathoz, ha vallomása egyik mondatát kicsit jobban szemügyre vesszük. Mert - emlékezzünk csak - miben is látta Pilinszky Ady teljesítményét? „Ady - írta - egy irodalomtörténeti pillanatban a glóbus ránk eső pontján magára vette és meg is fordította a világot. " Ennek a mondatnak, s a beléje épített szempontnak a kifejtése pedig megvan egy időközeiben, 1968 áprilisában adott másik interjújában. (Pilinszky János, 1994. 26-27.) Ebben a Hornyik Miklós kérdéseire írásban, tehát szabatosan megfogalmazott szövegben Pilinszky arról beszél, hogy a „szegények azok, akik mintegy inkarnálták, valósággal a vérükben és húsukban, közvetlenül tagjaikban hordozzák időtlen idők óta a világ rájuk eső, lényege szerint elviselhetetlen, fokról fokra megsemmisítő nehezét". S úgy vélte, a szegények ettől „érezhetik maguk körül egy isteni mindenség jelenlétét". (Pilinszky János, 1994. 26.) Hogy kik is ezek a szegények, valami szociológiai entitásról van-e szó, vagy többről, szempontunkból most mellékes. A lényeges az, hogy Pilinszky szerint ez az egyedüli emberként vállalható magatartás, mivel ennek nem vállalása, mint ki is mondja, „katasztrófához" vezet. Okfejtését ugyanis így folytatta: „Szemben velük [ti. a szegényekkel] a gazdagok igyekszenek szabadulni e képtelen tehertől, a gazdátlan abszurditás gazdátlan terhét zúdítva a világra. [...] S amikor e lerakott és szinte láthatóvá és