Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

JELENITS ISTVÁN: Költői pálya a szent és a profán metszésvonalán

déssel kell tudomásul vennünk, hogy miközben a tematikus értelemben vett vallásos irodalom javarészt csatát vesztett, a látszatra profán irodalomnak legfőbb gondja - amennyiben valódi irodalom - eredendően vallásos természetű. (...) Időben, térben a testiesség és az anyagiasság kísértései közepette élő ember tulajdonképpen sohasem valósul meg igazán koncentráltan. Szétszóródik a paradicsom utáni korszak földhözragadt talajtalanságában. Nos, a művészet mintha ennek az elveszett megtestesülésnek lenne méterről méterre való visszahódítása. Egy igazi arckép mintha a megfestett arc isteni változata, Cézanne almái mintha a kerti almák isteni koncentrátumai, Van Gogh cipői mintha a művész valóságos bakancsainak beteljesítése volnának. Igen, nekem úgy tűnik, mintha a művészet a puszta egzisztálásból a beteljesülő realitásba, világunk nihiltől föllazult parcelláiról a megtestesülés bizonyosságába kalauzolna."

3 Nem az almák a fontosak itt, hanem az, hogy ez a Cézanne almáira nyíló utalás Fülepnél és Pilinszkynél egészen hasonló szövegkörnyezetben fordul elő. Az idézett mondatok a költőnek 1970-ben a Szent István Társulat évi közgyűlésén tartott előadásában hangzottak el. Az előadás címe: Egy lírikus naplójából. Pilinszky itt is a saját helyét keresi akkor, amikor „a tematikus értelemben vett vallásos irodalom" csatavesztéséről beszél, de nem azért, hogy a művészet és a vallásosság kapcsolatának lehetőségét kétségbe vonja; épp ellenkezőleg, azért, hogy mélyebbé, egyetemessé tegye. Korunk a szekularizációnak s az ateizmus tömeges térhódításának kora. Alighanem ez a magyarázata annak a légszomjnak, amellyel a „tematikusán" vallásos művészetnek küszködnie kell. Ám ugyanakkor annak is tanúi vagyunk, hogy elemi erővel fel-feltör valami ősi szomjúság az elfeledett szent után. Sokszor a kereszténységet megtagadva, pogány utakon. Nietzsche óta szokás épp a kereszténységet felelőssé tenni a szakralitás elvesztéséért. Mintha a kereszténység azzal, hogy a sokistenhit helyébe a maga nagyon „elvont" Egyistenét állította, s a szent fogalmának egyoldalúan erkölcsi értelmezést adott, előkészítette volna az utat odáig, hogy a világot minden szakrális vonatkozástól megfosztva, „mítosztalanítva" lássuk; hogy elveszítsük szemünk elől az Istent, és saját eszméink égboltja alatt keressünk tájékozódást: megfordítva a teremtő teremtmény viszonyt magunkat higgyük az isteneszme alkotójának. Milyen mámoros megrendüléssel írta Babits 191 l-ben: Nem hiszem én az egy istent; hiszem az ezer istent: azt aki adja a fényt; azt aki adja a dalt; azt, kivel a kin is édes, azt kivel a mocsok is szent; Kronost az öreget s Bacchost a fiatalt... Élnek az istenek és még érzi hatalmukat egyre bárha nem is hisz már bennük a léha világ: egy isten se szorult a hitre s az emberi kegyre egyike zengő ég, másika néma virág. (Hiszekegy)