Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)
JELENITS ISTVÁN: Költői pálya a szent és a profán metszésvonalán
1917-ben jelent meg Rudolf Otto: Das Heilige című műve, amely azóta új és új kiadásokban lát napvilágot, s amely minden vallás ősforrását a szenttel való megrendítő találkozásnak élményében keresi. Jellemző a kötet alcíme: Über das Irrationale in der Idee des Göttlichen und sein Verhältnis zum Rationalen. Otto Kreaturgefiihl-nek, teremtett voltunk érzelmi, élményszerű átélésének nevezi azt az érzést, amely a szentnek, az Isten jelenlétére utaló tényeknek megtapasztalásakor ébred bennünk. Az a hatalmasság, akinek színe előtt találjuk magunkat, félelmetesnek, egészen másnak, mégis vonzónak tűnik föl előttünk, fogalmainkkal maradéktalanul nem jellemezhető, paradoxonokkal próbálunk mégis beszélni róla. A vallástörténészek azóta is sokszor visszatérnek a szent és a profán viszonyának kutatásához, sokat foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogyan és miért homályosult el, s hogyan él mégis tovább a szentre vonatkozó vágyunk, tapasztalatunk. Gondoljunk Mircea Eliade: A szent és a profán című kötetére, annak bevezetése épp Rudolf Ottónak imént idézett könyvére hivatkozik. Eliade népszerű műve mögött azonban valójában Heidegger eszméire nyílik kilátás. Hadd idézem emlékezetükbe, hogy ez a nagy német filozófus a modern embert fenyegető legnagyobb veszedelemnek azt tekinti, amit Pilinszky Rilke szavával szeretett fölpanaszolni, hogy „a tényektől nem látjuk a valóságot". Heidegger inkább úgy fogalmazza ezt, hogy figyelmünk a létezőkre irányul, s emiatt eltávolodunk magának a létnek megrendült szemléletétől. A szentre vonatkozó tapasztalatot ő nem is annyira Istenhez kapcsolja, hanem úgy értékeli, mint a létre való rápillantásnak megrázó és felemelő eseményét. Az egyetemes létvesztés idején a költő dolga, hogy az elveszett, elhomályosult szentnek nyomára vezessen, vagy ha e nyomokra már maga sem lelne rá, legalább a nyomok nyomait kutassa, legalább a szentre vonatkozó szomjúságunkat tárja fel, nevezze néven. Nem tudom, mennyire ismerte Pilinszky Heidegger műveit. Prózai írásaiban egyszer hivatkozik rá, beszélgetéseinek kötetében kétszer említi, kéziratainak az Akadémián őrzött gyűjteményében van egy (mástól származó) Heidegger fordítás. De közös mesterük Rilke, Hölderlin, és semmiképpen sem gondolhatjuk véletlennek, hogy Van Gogh cipői, amelyekről Heidegger oly fontos bekezdéseket írt, Pilinszky írásaiban is vissza-visszatérnek. Nekünk mindenesetre érdemes Heidegger gondolataival gazdagodva olvasnunk Pilinszky verseit, megnyilatkozásait; jobban megértjük őket. 1946-ból való Heidegger Wozu Dichter? című írása: kérdésfölvetése egy Hölderlin-idézet: Minek a költő ínséges időben? „Estére jár. Mióta az a három, Héraklész, Dionüszosz és Krisztus elhagyta a világot, a világidő estéje éjszakába hajlik. A világidőt Isten távolmaradása, Isten hiánya határozza meg... A világéjszaka világkorában a világ alapjának megrendülését kell megtapasztalni és kihordani. Ehhez azonban az kell, hogy legyenek olyanok, akik lenyúlnak a világ feneketlen mélyéig." Eszünkbe jut a Halak a hálóban. Kell-e idéznem?
