Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

„Műveld a csodát..." Vallomások Nagy Lászlóról - KODOLÁNYI GYULA: Nagy Lászlóról

f/io(/o/áfi(/i &uula NAGY LÁSZLÓRÓL Nagy Lászlóról, úgy látszik, szinte mindent elmondtak a kortársak, a barátok. És mindenekelőtt ő maga. Halálakor az Élet és Irodalom csaknem teljes számot szentelt a nekrológoknak. A legkülönfélébb emberek festettek róla szeretetreméltó képet. Ót szinte mindenki szerette, az irodalomban is. Nincs ennél ritkább tünemény. Mintha Nagy László kiválóságának elismerése afféle önigazolás lett volna, úgy sietetett letenni mellette mindenki a névjegyét, a voksát. Meglehet, nem mindig a legjobb lelkiismerettel. Amikor szeretnék valami eredetit, valami mást mondani róla, először is közhely jut eszembe: hogyan, milyen iszonytatóan repül az idő. Megfoghatóan friss még bennem az emlék, hogy micsoda szenzáció, micsoda ünnep a Himnusz minden időben, majd A vasárnap gyönyöre megjelenése. Emlékszem rá, heteken át vittem magammal, bárhova is mentem, a Kortársnak azt a számát, amelyikben a Menyegző megjelent. Emlékszem? Lehet, hogy már maga a kötet volt az? Mindegy. Nyár volt, verőfényes budapesti nyár, talán 1965. Mint minden valamire való író, Nagy László is tűrés-tiltás határán létezett a 60-as évek közepének kultúrpolitikai nyitása előtt. Akkor voltam egyetemista, és tudom, akkoriban Bárányi Ferencért, Garai Gáborért, Váci Mihályért rajongott a hivatalos kritika. Senkit sem akarok bántani - de micsoda névsor ez ahhoz képest, mint amikor aztán hirtelen, egy pár év leforgása alatt, aranyesőként záporoznak ránk Kassák, Illyés, Sinka, Füst Milán, Vas István, Jékely, Juhász, Nagy László, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes új kötetei, három nemzedék páratlan áldása, amihez foghatót nem hozott talán soha a magyar költészet története! Addig azonban Nagy László neve alig-alig volt ismert előttünk, fiatalok előtt. Talán nagybátyámtól, Kodolányi Jánostól, talán Jékely Zoltántól, aki nekem a költő archetípusát testesítette meg, hallottam először nevét: Nagy Laciét, aki hatalmas tehetség, és korrektorként keresi kenyerét valamelyik lapnál. Aztán következik a tündökletes felívelés, a hírnév, s alig egy tucat év után - a halál. Nehéz elhinni, hogy oly rövid volt ez a költői aranykor, benne Pilinszky alig hosszabb tündöklésével, s a nagy öregek egymás utáni, gyors távozásával. Akkor egy örökkévalóság volt, a fiatalságomé. Nehéz kimondani az évszámokat, és felfogni, milyen távoli már mindez, s arra gondolni, a sors kegyeltjének mondhatja az magát, aki átélhette e könyvajándékokkal dús éveket, és személyesen ismerhette e rendkívüli konstelláció egyik-másik csillagát. Nagy László sokat gyengélkedett, halála mégis legtöbbünket készületlenül ért. Csoóri Sanyi telefonált kétségbeesetten egy hétfői korareggelen, hogy szerezzünk orvost, mert Nagy Lacinak súlyos infarktusa van. Aztán néhány perc múlva már a haláláról szólt a telefon. Ötvenkét éves volt - alig fiatalabb, mint én most. Mert hát