Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

„Műveld a csodát..." Vallomások Nagy Lászlóról - KODOLÁNYI GYULA: Nagy Lászlóról

az emlékezés pillanataiban önkéntelenül erre, magunkra is gondolunk. A temetés után összejöttünk néhányan egy kanyargó, hosszú asztalnál a Rózsadomb étteremben. Csoóri csak ült némán, a távolba meredve, és patakzottak szeméből a könynyek, óránál is tovább. Nagy László utolsó köteteinek izzó, kemény disszonanciái mind a búcsúzóra vallanak, aki torkig van e megalázó élettel, akinek teste-szíve szétrongyolódott, aki körül fogynak a megtartó szellemek, arkangyalok. Egy pszichológus barátom, aki nem versként olvasta e szövegeket, nem is egy nemzedék, egy ország lelkiállapotának ikonjaiként, hanem mint személyes dokumentumokat; a Versben bujdosót, az utolsó előtti kötetet becsukva rámnézett nagyon komoran, és azt mondta: Tudod-e, hogy ez az ember a halálra készüli Hamarosan kiderült, hogy igaza volt. A táltosfiú már huszonévesen megacélozta magát az életen át tartó viadalra, de táltosidegekkel, táltos-sejtekkel ezt a viadalt az 1948 utáni magyar léttel negyedszázadnál tovább vívni nem lehetett. Életem című 1974-es visszatekintésében - amely váltásaival, tömörségével és odavetett malomkő-súlyú részleteivel a magyar próza egyik remeke - így ír 1951-52-ről Nagy László: „Hívtak a Szabad Nép külföldi rovatához. Beteg vagyok, vért köpök, mondtam. Nem köptem vért, de szörnyen éreztem magam. Fájt a gyomrom. Idegzetem megrendült, baljós gondolataim kerekedtek. Kezdetben naivan hittem, hogy bennem a hiba, s kiderült, hogy kint, a valóságban." Rádöbben, „hogy elárulva a forradalom, ami éltetett ifjúságomban" - és e helyzetben kiérleli az önvédelem stratégiáját: megteremteni a nagyszabású lírai költeményt, és „Költői erővel, kemény metaforákkal menni az álság falai ellen." 1978-ban nyerte el igazi jelentését az a mondat, amelyet édesapjától idézett néhány évvel korábban: „Nem íneklek ennek a világnak!" Közeli kapcsolatban 1970 táján kerültem vele, amikor angol nyelvű kötetét szerkesztettem, s részben fordítottam. Magától értetődő természetességgel, egyenlőként beszélgetett velem, a csaknem húsz évvel fiatalabb, rangtalan emberrel, a versek értelmezési problémáiról, s emlékszem rá, hogy ennek mekkora volt rám a felszabadító hatása. Mindig a Berlin kávéházban ültünk le, szemben a Vígszínházzal, délelőtt. Délfelé aztán megjelent Margitka, és átvonultak a vendéglői részbe, hogy megebédeljenek. A legtöbb időt az Ég és Föld című oratóriummal töltöttük. Ez a nagyívű költemény teljes foglalata egy nemzedék sorsának és életérzésének, amely néhány év alatt értelmiségivé és városlakóvá, budapestivé válva egy társadalmi forradalom és egy város bűvöletét és csődjét éli meg. De nem pusztán nosztalgikusán szól Nagy László, a gyermekkor csikó- és akácillatú édenét siratva, hanem azoknak a mitikus és lélekmélyi erőknek a drámáját írja meg, amelyek az ipari társadalom apokalipszisének gigászi szereplői. A gép csábító szédületét éppúgy, mint a földanya vonzását. Ez az első - s talán máig utolsó - monumentális ökológiai versünk, mert Nagy László sosem tagadta a sötét erők bűverejét az emberi leieken, s ezért tudta, hogy az önpusztítás lehet kellemes, lehet kéjes és eksztatikus, lehet eltökélt is. Aztán találkoztunk az évek során más ügyekben is, barátian de nem bizalmaskodom Szeretettel őrzöm egy dedikált kötetét. Mindez, ahogy mondtam, tegnap tör-