Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)
ADAMIK TAMÁS: Catullus és Nagy László a szerelemről
maszerű költeményekéi, majd pedig bonyolult szerkezetű és mondanivalójú hoszszabb költeményeket, például a 64. és 68. carment, ugyanúgy Nagy László is rövid versein kívül alkotott hosszabb, komplex üzenettől terhes költeményeket, például A fonó szél imádata, a Menyegző című verseit, vagy az Ég és föld című oratóriumát. Már a fentiek is jelzik, hogy mély hasonlóság ragadható meg a két költő ars poeticájában. Catullus az alexandriai, kallimachosi igényességgel fordult a kisköltészet felé, azzal a reménnyel, hogy egy rövidebb költeményt kellőképpen ki lehet dolgozni. Jól tükrözi ezt a legapróbb részletekre is kiterjedő műgondot 95. carmene, amelyben azért dicséri költőbarátjál, Cinnát, mert kilenc évi munka után végre kiadta Zmyrna című kiseposzát, amely mintegy 500 sorból állhatott, s elmarasztalja azokat a költőket, akik gyorsan és sokat írnak. Suffenust is gúnyolja 22. carmenében, mert a társasági életben urbánusnak kíván feltűnni, de ha verseit nézzük, sült parasztnak mutatkozik, mert gyorsan és túlságosan sokat ír. Catullus gondos mesternek tekinti a költőt, akinek szerszámok kellenek ahhoz, hogy alkotni tudjon, s ezek a szerszámok a könyvek. 68. carmenében arról panaszkodik, hogy nem tud verset írni, mert nélkülözi könyvtárát. Catullus az első római költő, aki különbséget tesz a költő élete és életműve között: a költőnek kell tisztának lennie, verseinek egyáltalán nem - hangsúlyozza 16. carmenében' 1 Nagy László hasonló műgonddal írta verseit. Nem hiszek abban, hogy ha több fölkérés érkezett volna hozzá, több verset írt volna. Az igazi költő akkor ír, amikor erre belső kényszer indítja, amikor olyan témára lel, amelyet csak versben lehet kifejezni. Nagy László hittel vallja, hogy valamiféle speciális tudás birtokosa a költő. A vele készített interjúkban gyakran találkozunk efféle gondolatokkal: „Kezdve attól, hogy alakot adott az első szónak, s mint cselekvő lény egyszerre költő és tudós lett a maga szintjén." (547) 2 . „De a költők se most jöttek le a fáról. Eddington asztalát, a látszatit és a valóságost egységbe fogja a költő." (547) „Felnövekedtem, s már porcikáim is tudják, hogy azonos vagyok a szóval. Tudom, hogy bárki költőre rávall a nyelve." (548) „A magam nevében írok, s ha egy társadalmi óhajnak, akaratnak, akár fölháborodásnak sikerül hangot adnom, annak szívből örvendek." (550) „Én a mesterségek iránt mindig tisztelettel érdeklődöm, és megvetem azokat, akik az én mesterségemet csúfondáros tisztelettel illetik." (551) „Nem törődöm az örökkévalóssággal, de egyet szeretnék: verseim a jövő nemzedékeknek okulás végett dokumentumai legyenek egy költőről, s erről a sokat emlegetett máról." (551) Érdemes megjegyezni, hogy ugyanilyen szerényen nyilatkozik Catullus is saját halhatatlanságáról: csak egy emberöltőt kért verseinek, vagy valamivel többet: quod, o patrona virgo, / plus uno maneat perenne saeclo (1, 10-11). Nagy Lászlónak a kritikusokról írt elmarasztaló szavaiból egyértelmű, hogy ő is különbséget tett a költő élete és művei között: „Ahelyett, hogy igyekeznének az egyetlen lehetséges, később módosításra nem szoruló elvet alkalmazni: az irodalom értékeinek feltárását, az olvasók nevelését - máig is nem annyira a művet nézik, inkább azon töprengenek, amit a szerző személyéről illőnek vélnek írni" (554). 2. E mély esztétikai hasonlóság láttán szinte természetesnek tarthatjuk, hogy a két költő szerelemfelfogásában és ábrázolásában is több közös vonást figyelhetünk
