Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)
ADAMIK TAMÁS: Catullus és Nagy László a szerelemről
meg. Catullus verseskönyvének kohézióját a szerelem biztosítja. A szerelem, a hűség, a hűtlenség alkotja azt az erőt, amely kötetének három részét, a dalokat (polymetra), a hosszabb költeményeket (carmina maiora) és az epigrammákat (epigrammata) összekapcsolja. A dalokban az érzelmek síkján elemzi a szerelem természetét, örömét és fájdalmát, a hosszabb költeményekben a mítosz síkján mondhatnánk azt is, hogy a kozmosz síkján -, az epigrammákban pedig a logika, a tiszta ész síkján. Bármelyik síkon elemzi is a szerelmet, kideríti róla, hogy az valamiféle örökké tartó energia, amely csodákat adhat az embernek, fényessé teheti napjait: Fulsere quondam candidi tibi soles (8,3). Ez az az érzelem, amelyből sohasem elég, amely a legnagyobb emberi érték, amelyről, ha osztályrészünkül jut, még beszélni sem szabad, mert ha kifecsegjük boldog csókjaink ezreit, az irigyek, akik képtelenek a szerelem igazi nagyságát megélni, szemmel verik a boldog szeretőket, vö. 5. carmen. A calullusi szerelem nemcsak testi, hanem lelki is. A testi vágy mellett ott munkál benne a segítőkész jóakarat, a bene velle a szeretett lány iránt. Ezt a szerelmet Catullus meg is határozza: „a szent barátság örök szövetségének" nevezi: aeternum hoc sanctae foedus amicitiae (109,6). Nagy László költészetének is a szerelem, a hűség, a hűtlenség a kohéziója. Költői léte legnagyobb teljesítményének a szerelem megóvását tartja: Létem ha végleg lemerült, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában taitva a Szerelmet a túlsó partra! Vasy Géza elemzésében hivatkozik a Prométheusz-mítoszra, s megállapítja: e költemény „az életigenlés reprezentatív verse". „Ölelni, katedrálist állítani, a szerelmet átvinni a túlsó partra (...) az emberi értékek megőrzéséi-átmentését a jövőnek jelenti..." 3 Az antik költészetben a vers utolsó sora többnyire a legsúlyosabb gondolat hordozója, s érzésem szerint így van ez Nagy László versében is. A lolyón átvergődő ember képe, aki már hogy életét mentse, mindenét elvetette, csak a legdrágábbat őrzi még úgy, ahogy tudja, a szájával, hiszen kezei élete mentésével vannak elfoglalva. A legértékesebb mentésének ez a monumentális képe, kissé másképpen ugyan, de Tibullusnál is előfordul. Tibullus a világ titkait őrző Sibyllákat írja le, s közöttük egyik, Anicna, a szent jóslatokat úgy menti át a folyón, hogy azok szárazak maradnak (2,5,69-70). Nem állítom, hogy Nagy László ismerte ezt a Tibullusképet, de azt igen, hogy mint Tibullus, megérezte, hogy a legnagyobb emberi érték átmentésének fontos feladatát milyen képpel lehet a leghatékonyabban érzékeltetni. A szerelem természetének, megélésének leírásában is több hasonlóság van a két költő között. Catullus híres csókverse egyszerű alapképletre, struktúrára épül: az élet rövid, ezért igyekezzünk megszaporítani csókjaink számát, de el ne fecsegjük boldogságunkat. Nagy László is hasonló struktúra alapján önti formába „dobogó" csókjait egyik korai szerelmes versében, a Csillagrugó éjszakában címűben:
