Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

ADAMIK TAMÁS: Catullus és Nagy László a szerelemről

<_ (ííamt/t Warna«

1 CATULLUS ÉS NAGY LÁSZLÓ A SZERELEMRŐL 1. Catullus verseit már régtől fogva kutatom, Nagy Lászlóét csak gyönyörűségből szoktam olvasni. Már jó pár éve felmerült bennem az a gondolat, hogy Catullus és Nagy László költészete hasonló, s ez a hasonlóság a mélyben gyökerezik. A hasonlóságok számbavételét azzal a talán nem is sajátos egyezéssel kezdhetném, hogy mindkét költő vidékről került a fővárosba, a római, illetve a magyar szellemi élet középpontjába. Azért mondom, hogy talán nem is olyan sajátos ez a hasonlóság, mert sok olyan római és magyar költő van, aki vidékről indult. Olyan viszont már közöttük is kevés akad, aki szülőföldjének kincseit mindvégig megőrizte szemléletben és szóban. Gondoljunk csak Catullusnak az itáliai népi gyalázkodást idéző invektíváira, amelyekben az észak-itáliai tájszavak az éles penge szerepét töltik be, vagy Nagy László népdalos ritmusaira és nyelvjárási szavaira, ugyanakkor mindkét költő az európai urbanizmus csúcsaira jutott fel. Catullus halála után néhány évvel már kiérdemelte a doctus minősítést, ami annyit tesz, hogy költőutódai nemcsak istenáldott tehetségét értékelték benne, hanem műveltségét is. Az egész korábbi görög és latin irodalom szinte a vérévé vált, a költészetében ott visszhangzik. Kevesen tartják számon, hogy Catullus műfordító is volt: nemcsak Sapphó szerelmes énekét ültette át latinra, hanem Kallimachos egyik elégiáját is. Nagy László szintén megfürdött a világirodalom nagy folyamában. Jól példázza ezt több kötetet kitevő műfordítás-korpusza, s verseinek míves kidolgozottsága, ami a poéta doctus igényességéről árulkodik. Másik lényegi hasonlóság a két költő között a költői forma iránti szakadatlan újító érdeklődés: új formák és ritmusok .kimunkálása. Catullus esetében ugyanolyan feltűnő ez a formakeresés, mint Nagy László esetében. Az antik költők többnyire egyetlen verssort ismételgettek, s annak alakították ki különféle változatait a tartalomnak megfelelően. Például az eposz vagy tanító-költemény-szerzők hexameterben írtak, az elégiaköltők disztichonban. Catullust sok metrumú költőnek nevezhetnénk. Ő vezette be a római költészetbe a hendecasyllabust, a sánta jambust, a sapphói strófát, a három glyconeusból és egy pherecrateusból álló himnikus strófát, a galliambust stb. A 116 verset felölelő életművében 12 különböző metrumot alkalmaz, ami feltűnő jelenség a görög és római költészetben. Nagy László formai újításairól, gazdag és változatos ritmusairól nem kívánok hosszasan szólni, hiszen aki kezébe veszi köteteit, érzi, hogy a népdalok sajátos ritmusától a bonyolultabb időmértékes és hangsúlyos verseken át a próza- és képversig a természet minden ritmusa ott lüktet költeményeiben. Érdemes még arra a formai hasonlóságra is felfigyelni, hogy ahogyan írt Catullus rövid dal- és epigram-