Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

FERENCZI LÁSZLÓ: Nagy László, a poéta doctus

káromkodás. A „káromkodásból katedrálist" igénye és gyakorlata különbözteti meg Nagy Lászlót nemzedéktársaitól. Hogyan alakult ez a pálya? A módszer, amit jelzésszerűen követni próbálok, Paul Valéryé. Baudelaire nagy költő akart lenni, írja Valéry, de nem Lamartine, Hugo vagy Vigny módján. Nagy László is nagy költő akart lenni, de nem mások módján. A kezdő pontot segít megjelölni Sőtér István Négy nemzedék című antológiája. 1948-ban jelent meg, és csaknem mindenki szerepelt benne, aki az akkori élő költé­szetben akár mint élő klasszikus, akár mint ígéretes tehetség számbajöhetett. (Hiányzik belőle a Verseskönyv Máraija és a Liturgikon Határ Győzője.) A fiatalok nagy seregszemléje: Rába, Pilinszky, Lakatos, Kormos, Nemes Nagy, F. Nagy László verseit olvashatjuk. A következő évtizedet meghatározó fiatalok közül csak Juhász Ferenc hiányzik, akinek első verseit már közölte a Diárium. Sőtér előszavá­ban a hosszú vers vagy epikus vers újjászületését jósolja. A negyedik nemzedék, talán csak Lakatost kivéve, behízelgő ritmusú, jobbára jambikus, hangzatos rímelésű, egyenes vonalúan szerkesztett, könnyen áttekinthe­tő és könnyen érthető verseket ír. Pilinszky például a Trapéz és korlátban. Ki gon­dolhatná 1948-ban a frivolan jól verselő Pilinszkyről, hogy széttördeli a strófát és a verssort, és magára vállalja a KZ lágerek világát, noha a Négy nemzedék már két háború ihlette versét is közli? Sőtér a metaforák túltengésétől tart 1948-ban, de a metaforák uralma csak ezután kezdődik: divat is, kényszer is. Tompa még allegóriákat írt, Nemes Nagy hermeti­kus verseket, ahol rejtelmes képek utalnak a politikailag és költőileg egyaránt kife­jezhetetlenre. A Négy nemzedék sorsa már a fordulatot jelzi: heves sajtótámadás és részleges be­zúzás. Az Újholdat elhallgattatják, és a két favorit: Juhász Ferenc és Nagy László. De ahol a hajdani irodalompolitika ellentéteket konstruál, ott ma, félévszázad táv­latából, egy gazdag, részben azonos ihletettségű nemzedék sokszólamuságát észlel­hetem. 1955: A Tékozló ország, az új nemzedék első remekműve Arany János és Weöres Sándor csillagképében. 1958: a még mindig hivatását és szerepét kereső Pilinszky néhány remeklése a Harmadnaponban. A Harmadnaponban eldőlt, hogy Pilinszky nem az ateizmus nagy költője lesz. Nagy László évekig Bulgáriában él, ha nem is emigrációban, de külföldön, és meg­tanul, majd meghonosít egy kultúrát, ami nálunk addig ismeretlen volt. Majd Töke­inek segítkezik a kínai elégia megismertetésében, ismét egy ismeretlen érzékenysé­get tanul és közvetít. Majd a csaknem ismeretlen Lorcát és Dylan Thomast tolmá­csolja. Sőt, Ivan Göll fordítására is vállalkozik, hogy a hosszú vagy epikus vers egy újabb lehetséges változatát is kikísérletezze. És Nagy László megtalálja az elbeszélő vagy hosszú vers egy olyan változatát, mely különbözik az elődökétől /Illyés, Weöres/ és a nemzedéktársakétól (Lakatos, Juhász, Nemes Nagy). Mindegyik költő több annál, hogy egyetlen formulává lehessen redukálni. Közös nemzedéki élmény a háború, és az erős haláltudat (talán a megkülönböztethető

Next

/
Oldalképek
Tartalom