Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

JÁNOSI ZOLTÁN: Nagy László mitologikus költői világa

archeptipikusan a tényhez, naphoz kötődő ábrázolása. Ellenfeleik pedig a sivárság, terméketlenség, szörnyetegség archaikus képzeteivel vonulnak föl. így lesz Csontváry „a Nap fia", „gigászi vörös szemgolyó a kételyek fölött", a látomások metamorfózisában mindig a pozitív értékként mítoszivá emelt erő: „magaslati hó", „délibábrontó vihar", „fehéren rémlő bika", „sivatag korban új szépség", aki a Kárpátokat veszi föl koronának, s a mediánt rúgja el magáról a művészet kozmikus erejének példázatával. így lesz Bartók is a „ragadozók" ellen fellépő - az összes portrévers kultúrhéroszi minőségét összegző képben - „új ritmikájú Sárkányölő", aki „az emberiségéből kivetkőzött lény" édes muzsikájával szemben „a szívdöglesztő álarcokat zenéje acél ujjaival tépi le". Szemei „sztratoszférát legyőző szemek", s a világegyetem egyensúlyának fönntartása, a világügylés kultúrhéroszi aktusa is tisztán fogalmazódnak meg alakja körül: „Őt látom a magasban... Tenyerében óra: méri és ellenőrzi a Mindenség zenéjét." S e képletek szerint kerül a költői látómezőbe a „vérszagú szörnyekkel vitázó" (az „emberárulók" archetipikus párhuzamai ők) „Mindenség summáslegénye" József Attila is, a „lámpás-fejű" Csokonai, aki „mértéket" szabott a barbár földre; a csillagra akasztott ostorú Ady, a „hétrétű szivárványon, lángpalotában" a „penésztorkú aranyközépszer" ellen hajózó KrúdySzindbád, az „emberevő lángoroszlánokon" át az embert művészetével „a múlhatatlanság szerkezetébe" vezérlő Fcrenczy Béni, s „szárnyas inasai között" „vérző kerubként" a „mindenség tárlatában" a szívek sárga „aszálya", a „denevérgirlandos" bállá lett lét elől az égbe menekült Kondor Béla is. Ha a Bartókhoz csatolt „Sárkányölő"gesztus a kultúrhősi elem küzdő arhee-típusos alkatára világít rá legpontosabban, akkor az Egry ragyogása az e küzdelem mögötti harmóniateremtő, elrendező demiurgoszi elvre mint kiemelt művészi funkcióra is. Az idézett sorokban Nagy László egyben az archaikus teremtésmítoszi koncepciót teljes kifejlettségében tükröző lírájának (tehát e korszak átfogó törekvéseinek) is egyik legvilágosabb sűrítményét adja: zendül a tó és zeng a tenger föltámad a haliam, a villám reped a világ boltozata megölnék egymást az elemek alakok elvétzenének de ő feltartja kezét, csönd lesz patyolatot ád a sebekre rend lesz, de marad a feszesség a vízé, az égé, hegyeké homlokok tektóniája kőművese a világosscignak siratja az elherdált világot s fölépíti káprázatában.