Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

LÁZÁR ERVIN: Nagy Lászlóval az Élet és Irodalom szerkesztőségében

./ázat* cj/'ot/t NAGY LÁSZLÓVAL AZ ÉLET ÉS IRODALOM SZERKESZTŐSÉGÉBEN Bizonyára sokan emlékeznek még az egykori Alpári Gyula utcai szerkesztőségre, ahol az ÉS készült. Volt itt egy udvarra néző, eldugott szoba, amelyben közel öt évig együtt dolgoztam Nagy Lászlóval. A szoba nem volt túl nagy, éppen elfért benne a két egymással szembeállított íróasztal és a hátsó falon egy majd mennyezetig érő, rekeszes polc. Ezen a polcon tartotta, szerzők szerint ábécé sorrendbe rakva, az újságba szánt rajzokat. Ha leült a székébe ennek a polcnak támasztotta magakészítette ébenfa botját, amely a járásban segítette. Akkoriban még az ifjúság áldott, piros gőzei feszegettek, nem hiszem, hogy pontosan tudtam volna, hogy kivel ülök egyugyanazon szobában. Csak annyit láttam, hogy, aki bizonyos jelentékenynek számító emberekkel majdhogynem gőgös, távolságtartó szigorúsággal bánik, milyen magától értetődően barátságos hivatalsegédekkel, gépírólányokkal, gyanús külsejű, bolondos művészfélékkel. Meg persze velem is. Akit első perctől kezdve atyai jóindulatába fogadott és ez az atyai jóindulat hihetetlenül nagy segítséget jelentett, nekem vidékről Pestre keveredettnek a fővárosi szerkesztőség légkörének megszokásában. Tudom, a téma: Nagy László az Élet és Irodalom szerkesztőségében. Bizonyára sokan kíváncsiak rá, hogyan viselte a nem éppen az ő szellemiségét képviselő lap állásfoglalásait, megnyilatkozásait. Biztos megérne egy tanulmányt, de én erre alkalmatlannak érzem magam. Csak annyit tudok, mindig élesen hangsúlyozta a különállását, jelenléte a szerkesztőségben sugárzó erkölcsi etalon volt, amely bizonyára akkor is hatással volt mindenkire, ha az érdemi dolgokba, képszerkesztő lévén, közvetlen beleszólása nem lehetett. így inkább ennek az udvarra néző szobának másfajta vonatkozásairól beszélnék. Ahol képzőművészek, írók, dilettánsok egymásnak adták a kilincset és ahol akarvaakaratlan tanúja lehettem az életének. A barátságainak például. Hogy mennyire szerette Zelket, Kondor Bélát. S gondolom mindegyiküknek a legszükségesebb időben semmivel fel nem cserélhető támogatást jelentett Nagy László barátsága. Mi sem jellemzőbb a korra, Zelkkel azon ábrándoztak, hogy milyen jó volna átvenni a Kisdobos szerkesztését, Zelk, mint főszerkesztő, Laci mint művészeti szerkesztő, s nagy örömömre engem is bevettek ebbe a légbőlkapott képzelgésbe, én lettem volna a tördelő.