Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

TŐKEI FERENC: Nagy László korszerűségéről

Ezzel a befejező sajnálkozással lenne egy kis vitám. Azt hiszem ugyanis, Nagy László műveinek - és emlékezetünkben élő személyiségének - mind a mai napig van akutális mondanivalója számunkra. Kezdeném az éveken át készült ars poetica értelmezésével Tudom, hogy az 1964ben publikált Ki viszi át a Szerelmet Nagy László legismertebb versei közé tartozik, mégis azt kérem, hallgassák meg itt és most is, teljes egészében. Létem ha végleg lemerült ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Kifeszül föl a szivárványra? Lágy hangit mezővé a sziklacsípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist ? Létem ha végleg lemerült ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra! Görömbei András könyvében ennek a versnek is bravúros elemzését nyújtja. A költői képeknek találó megfejtését adja, fontos összefüggéseiket tárja fel. Eljutván a Szerelem fogalmához, ezt írja: „Melyek ezek az értékek, mit jelent az ezeket összegző fogalmi szimbólum, a »Szerelem«? Szinte fölösleges a kérdés, hiszen eddig mindig erről volt szó, ennek foglalata, leltára a vers. Elvontan a »jó« pricipiumának nevezhetnénk, de nem elvont jóságról van szó, a vers minden eleme a konkrétból, a közvetlen élményből és látványból emelkedik egyetemesebb jelentésekhez. Az élmény és az eszme együtt szólal meg, s ez emeli mindkettőnek az érvényét. A »Szerelem« annak az életelvnek, világnézetnek, cselekvő meggyőződésnek a jelképe, mely a vers világában teremtő módon nyilatkozik meg: imád, lehel, fölfeszül, ölel, becéz, állít, rettent. Mindig azt teszi, amit a makulátlan emberi erkölcs jegyében tennie kell. Szerepe nemcsak a megőrző, hiszen minden akciójában a teremtés mozzanatát fedezhettük fel. Nem emléket, hanem katedrálist állít. Az élet, a mindenség szerelme ez. ítélkező, jót és rosszat a világ őselvéig szétválasztó szándék és cselekvés. Ezt a tiszta és kemény, dacos emberséget menti át a költő »fogaban tartva« a »lúlsó partra«." Nos, egyetértek az elemzéssel: minden benne van, s mégis az az érzésem, hogy itt valamit kódolt formában olvasunk, mégpedig nem a versben, hanem elemzésében. Nagyon jól tudom, hogy egy zseniális költő eredeti, bonyolult képeit és fogalmait sohasem szabad lefordítani filozófiai, még kevésbé politikai nyelvre, ez esetben mégis hiányzik valami. Nagy Lászlót 1965-ben megkérdezték, mi a véleménye arról,