Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

BODNÁR GYÖRGY: Nagy László prózája

séből az a Nagy László lép elénk, aki nélkülözni képes az íróság fennkölt díszeit, aki nem választja ketté a sorskérdések irodalmát és a költői játékot, aki történetét egyszerre vezeti vissza a családi hierarchiára, az Istennel való perlekedésre, a szo­rongó álmokra, a babonákra, a sírásra, az örömre, s a nagy elődöktől tanult mester­ségre és magatartásra. Ez a költő ámulni tud a szép természeten, s jónak látja az embert, miközben tudja, hogy a föld lakói nemcsak escndőek, hanem egymást pusztítók is. Az ember antinómiái persze meg is béníthatnák, ha éppen nem a köl­tészetben találná meg a jobb emberi sors befejezhetetlen kiküzdésének közegét. Ezért máshol külön prózaszöveget szentel a költői küldetés meghatározásának, amelyről azt vallja, hogy a két fogalom eredendően egymásban hordozza a másikat, így jut el gondolatmenete a közönséghez, amely nélkül nincs költészet, s amely mint világ, nem lehet meg a költészet nélkül. S a közönséget nemcsak a világ meg­testesítőjének tekinti, hanem az olvasók együttesének is. Amikor versei bonyolult­ságáról és nehezen érthetőségéről faggatják, mindig figyelembe veszi, hogy a vers párbeszédet feltételez a költő és az olvasó között, amely párbeszédben egyik részt­vevő sem mozdulatlan, mindkettő remélheti a közös verskultúra kialakulását. S a közönség és a küldetés e felfogása hamar találkozik költészetében és gondolatme­netében a népköltészet modernkori szerepének végiggondolásával. S ebben a kér­déskörben sem elégszik meg elindító világából hozott vonzalmainak bevallásával, hanem módszeresen szemügyre veszi a ballada, a népdal és a népzene eszközgaz­dagító lehetőségeit. Nagyra becsüli a népköltészetben megőrzött versszerűséget, tömörséget és merész metaforizálást. miközben számol a folklór édes és könnyű sablonjainak hatásával is. »Az összetettebb, dinamikusabb szöveg és dallamritmus, az abszurditásig teljes képet, a szentségtörést, a komor, de szabad lelkületet« kerestem itt ­írja -, »s nem tartom magam népi költőnek, sem stílus és téma szerint, sem a szó nép­tribuni ételmében«. A kinagyítás módszerével a népköltészet témakörében is él Nagy László. Számos prózai szövege a bolgár és a balkáni népköltészettel foglalkozik, s ezek az írások ugyanúgy gazdagították világirodalom-képünket, mint az ő nagy mű­fordítás-gyűjteményei. A hagyományos irodalmi kultúra hatásait Nagy László legtöbbször a képzőművé­szet irányában lépte át. A festők és grafikusok alkotótársaként is tehette ezt, de mindig tartózkodott a szakkritika módszerétől és fogalmaitól. Tájékozottsága a mesterség eszközeiben, s ráhangolódó képessége érvényes méltatóvá tette akkor is, amikor az írói kifejezéshez közel maradva művésztársai egyéniségének jellemzésé­vel, vagy műveik leírásával élt. Barátai közül számosan, és az Élet és Irodalom kép­szerkesztőjeként is sokszor kérték fel kiállítás-megnyitásra, s ezeket az alkalmakat arra használta fel, hogy az irodalmi és a képi megközelítés találkozási pontjain mu­tassa be a szótlan alkotásokat. Prózai írásainak e ciklusában Kondor Béla alakja és életműve áll a középpontban. Egy barátság történetét, s egy szellemi találkozás éveit idézik ezek az írások, s ugyanazt a küzdelmes viszonyt elemzik a hagyomány és az izmusok, s a techné és az etika között, amelyet költészetében Nagy László is vállalt. A képzőművészet izmusainak nem esik rabjául - mondotta Kondor Béláról az Ernst Múzeumban - Játszik velük, mint macska az egérrel. Mindezen túl az értő láto-

Next

/
Oldalképek
Tartalom